Vezeklés

Vezeklés

(Diablo IV fanfiction)

– Aratás testvér, bánd meg vétkeidet!

A bíboros vékony hangját felerősítve verték vissza a kápolna gránitfalai. Gyűrűkkel ékes kezét az oltár előtt térdeplő férfi őszes sörtehajjal fedett koponyáján nyugtatta. A férfi ruhájáról padlóra csöpögő vér összekeveredett a gyertyák olvadt viaszával. Hosszan álltak így, a pap lehunyt szemét az égre emelve imádkozott, a térdeplő alak lehajtott fejjel mormolta vétkeit. A távolban diakónusok kara énekelt, varjú felelt meg rá az egyik rózsaablak előtt, alakjából a lemenő nap torz árnyékot festett a vedlett freskókkal ékes falra. Végezetül a püspök egy arany kelyhet nyújtott a férfi sebhelyes ajkaihoz, az pedig nagyot kortyolt belőle.

– Feloldozást nyertél Aratás testvér. Bűnbánatod, és a hőstetted által, – intett az oltár felé, ahol egy nyersércből durván kalapált vasbárd, hosszabb, mint egy meglett férfi, és egy levágott fej hevert. Csavart szarvai alvadt vértől mocskosak, aszott ajkai mögül fűrészes cápafogak bukkantak elő. Szögletes pupillájú kecskeszemének mélyén, még holtában is borostyán tűz parázslott. – Egykor szent esküt tettél, hogy vezeklésképpen legyőzöd a hercegséget sújtó gonoszt, és íme, megcselekedted. Bizonyságul elhoztad Barzagai démonúr fejét, és rettegett bárdját, Velőfalót. Mi legyen hát a jutalmad?

A férfi felnézett, át a nehéz szagú tömjénfüstön. Miközben felállt, tekintetét nem vette le a kupola kehellyel ékes arany napkorongjáról. Mozdulatától a püspök összerezzent. A férfi nagyot fújt, szürke, üres tekintetét a püspök szemébe fúrta, mire az hátralépett, tétován kapaszkodóért nyúló keze leverte a kelyhet az oltárról. A súlyos kegytárgy csörömpölve gurult végig a márványpadlón, a vörösbor elkeveredett a vérrel.

– Jutalmam, – felelte a férfi, hangja alig volt több rekedt suttogásnál – hogy a valódi gonosz közelébe juthattam, a démon feje által. – Azzal az oltár felé nyúlt, sebhelyes ökle összezárult a bárd durva nyelén. – Hogy őreinek dacára fegyvert hozhattam a fészkébe – emelte meg a bárdot a hangjával együtt, mire minden vér kifutott a püspök hájtól ránctalan arcából. Tétován hátralépett, megbotlott palástja szélében.

– Na de fiam, jól gondold meg…– makogta egyensúlyát keresve, ám a férfi rezzenéstelen arccal folytatta.

– Így lesújthatok a valódi gonoszra, aki a fény és annak teremtményei közé áll. Aki az ég közvetítőjének hazudva magát, saját szolgálatába állítja annak híveit.

– Őrök! – sikoltotta a püspök, ám a férfi, feje fölé emelve a hatalmas bárdot, folytatta.

– Az emberek lelkét mételyező gonosz vérével végre lemoshatom bűneimet!

– Kérlek! Mindent megadok, amit kívánsz – nyüszítette a pap.

– Igazságok kívánok! – dörögte a férfi, majd lesújtott. A fröccsenő vér kioltotta a közeli gyertyákat. A fej kopogva pattogott végig a padlón, útját a kupa törte meg. Szemében lassan hunyt ki a borostyán ragyogás.

A fekete füstöt rózsaszínné oldotta a lebukó nap fénye. A lángoló apátság soká világított még azután is, hogy korongja eltűnt a látóhatár mögött. A férfi, a dombon álló bronznappal ékes kőszálhoz érve visszanézett. Szemében a tűz visszfényén kívül nem látszott más semmi. Egy darabig az izzásba meredt, majd vállára dobva a bárdot nekivágott a sötétbe burkolódzó útnak.