Szabadság

Kedves Olvasóim!

A Lictor pecsétje után újabb, a Halott Isten világán játszódó szöveg van készülőben. Hadd osszak meg veletek egy rövid kedvcsinálót, a még szerkesztetlen, korrektúrázatlan, nyers kéziratból. 

A teljes szöveg a Lictor Pecsétjével egyetemben a Sárkányfogvetemény című gyűjteményben lesz olvasható, az idei év második felében. 

Amikor zihálva feltérdelek, újra vagyok. Megborzongok a felismeréstől, eddig a lény testének része voltam, fél öntudattal rendelkező szimbióntaként, ki tudja mióta már. Támolyogva állok fel, végignézek magamon. A sötétség nem zavar. Testem megerősödött, bőröm a falak alvadtbarna színében játszik. Eszembe jut a valópenge, Upat-Sharu ültette belém. Érzem, megmoccan a bőröm alatt. A billogot is újra érzem, égeti megújult bőrömet. Megvakarom, puha körmeim alatt hámló bőrcafatokat látok. Szívverésem mögött, a mélyben érzem a holt lény gondolatainak lüktetését. Ezentúl velem marad? A gondolat megijeszt, egyúttal cselekvésre sarkall. Megindulok, meztelen talpammal az imént felöklendett nyáktócsákat kerülgetem. Megmosolyogtat ez az emberi gesztus. Mintha számítana. Mintha még mindig a csatos lakkcipőt viselném. Anyámat hallom, ahogy óva int, nehogy tócsába lépj!

A terem, amelynek fala a világra öklendett, szintén gigászi, de nem annyira felmérhetetlenül, mint az előző. Padlóján embernyi vezetékek futnak, sisteregnek az erőtől. Ezeket követem. Vak, hatkarú munkások gondozzák őket, végtagjaik mászásra valók, generációk százai telhettek el, amióta bármelyikük is utoljára két lábon járt. Az egyik utánam fordítja tejfehér szemét. Van abban valami zavaróan erotikus, ahogyan hosszú ujjai bensőségesen tapogatják, simítják a vezetékeket.

Megyek tovább, a fájdalom csökken, lépteim egyre határozottabbak.