Lázadás, regényrészlet

Kedves Olvasóim!
Hosszú csend után hadd adjak egy kis ízelítőt készülő regényemből, melynek főszereplője az Ammerúnia világán élő goblin lány, Tummi. A szöveg jelenleg szerkesztés alatt áll, így a lentebb bemutatott részlet is változhat. Pusztán kedvcsináló érdekesség tehát, nem a konkrét regény része.
Mindazonáltal fogadjátok szeretettel!

Útközben a sötétség megsűrűsödni látszott körülötte, ahogy a férgek ragyogása halovány derengéssé szelídült. A világító gombák, amelyek napszaktól függetlenül árasztották kísérteties fényüket, ritkák voltak errefelé. Tummi kénytelen volt hőlátására és szimatára hagyatkozni. Bár többtucatszor megtette már az utat, így a hatszögletű bazalthasábokat, hraukokat ismerősként üdvöltölte (népe minden sziklaformációt és típust külön névvel illetett, több mint háromszázat tartottak számon belőle) mégis rendre szétnézett. Hiába a helyismeret, ha belesétál egy ragadozó karjaiba, ami a teher miatt lelassulva könnyedén végez vele. Tíz napja sincs, hogy egy kereső beleesett a Faló csapdájába. A ximúrféle, ravasz bestia egy sziklaüreg alján ült meg, ahol kocsonyás teste csupán tócsának tűnt. Legalábbis a lány utóbb, a maradványok láttán így képzelte. Az óvatlan kereső nem figyelt fel a falót körbelengő savanyú szagra, talán cavvagombát rágott, aminek aromája eltelít. Egyenesen besétált a bestiába, amelyet tócsának vélt. Társait elkínzott sikolyai riasztották.

A kaland emléke büszkeséggel töltötte el Tummit. Keresőként a klán szokásos élelemellátása mellett éjköveket gyűjtött Sheeba dicsőségére. Már egészen ifjú korában felfedezte, érintése nyomán, ha úgy akarja, a kövek felragyognak, sőt felhevülnek, mégpedig úgy, hogy őt magát nem égetik meg. Már messziről megérezte közelségüket. Ennek köszönhette, hogy a klán legjobb keresőjeként, számos csínye mellett hanyag tiszteletlensége feletti is szemet hunytak. Ezt a képességét gondosan titkolta, még Mamó elől is.

A lány hazafelé három járaton túlról is meghallotta a falóval küzdő klánbeliek zaját. Rohanvást indult a megsegítésükre. A vízként fodrozódó ximúr savas halált köpött a körötte ugráló harcosokra, mérgétől fekete nyákká olvadva folyt le a hús a csontról. Áttetsző teste cuppanva zárta magába a csontdárdák nyelét, hogy aztokon felkúszva kapjon a mind kilátástalanabb helyzetbe kerülő harcosok keze után.

Tummi nem tétovázott, előkotorta iszákjából az aznap zsákmányolt kétökölnyi követ, majd magához szorította és minden erejével a néma parancsra koncentrált – Izz fel! – A hatás nem maradt el. A kő hője, bár neki nem ártott, megperzselte a tunikáját. Mélységes elégedettség töltötte el a vérszínben parázsló kristály láttán. Úgy érezte, teljessé, valami hatalmas részévé válik általa. Az emlék hatására karjának bőre most is lúdbőrözni kezdett. Az izzó követ, vigyázva, hogy a savcsápok elől ugráló klántársai ne lássák, mit tesz, a faló sötéten kavargó testébe hajította. A hatás minden várakozását felülmúlta. A szörny gurgulázó visítással forrt fel és bár a testéből feltörő gőz több vadászt hólyagosra mart, Tummi is napokig köhögött utána, a dicsőség kárpótolta érte. Majdnem úgy ünnepelték, mint amikor a huundok betörésekor először ölt. – Mondjuk, az nem sikerült ilyen jól –, nyalta végig tűhegyes fogait a lány. Akkor, az ősi szokást követve három rusnya manófejet is levágott, későbbi zsugorítás és füstölés céljából, amiért a sámán, Sheeba akolitusainak talpnyalója, akik mindenkitől elvárták mesterük és törvényeinek feltétlen tiszteletét; keményen megbüntette – Szentségtörés! Pogány szokás még Sheeba úrnő előttről – vartyogta a hályogos szemű vénség. 

A kép forrása: Pathfinder 3.5, goblin female character.