Pokol (kézirat részlet)

A lenti szöveg a készülő, Karma Bisztró című novelláskötetem egyik szövegének kéziratrészlete. Azért merem közzétenni, mert kéziratról van szó, így a végleges, szerkesztett, kötetbe kerülő szöveg ettől lényegesen el fog térni. 

Viszont ízelítőnek így sem rossz. 

Mészáros Szabolcs

Pokol

Kovács világa nélkülözte a színeket, illatokat, vagy a mélység érzékelését. Megfolyt vízfesték sötétben bolyongott, a teret és tárgyakat csupán a szürkeség sűrűségváltozása jelezte. Testérzet nélküli létéből hiányzott minden tudatosság vagy emlék. Ott csak vágy létezett, és létének halovány bizonyossága, ami csupán az elmúlástól való halovány szorongáshoz elég.

Kovács éhes volt. Az élők édesen izzó félelmére vágyott, amitől úgy ragyogtak, mint egy vidámpark. Kovács nem tudta, mi az a vidámpark. Mégis, ekként gondolt rájuk.

Kovács világába ma új lakó érkezett. Egy szürke hasáb, szokatlanul mentes a félelem ragyogásától. Csak a vágy fénytelen vákuuma járta át, legalább olyan erővel, mint Kovácsot, aki először megrémült a jövevénytől. A falak sötét ködébe rejtőzött, végigszivárgott a salétromot virágzó vízerek mentén. Onnét figyelt.

A hasábot Botosnénak szólították. Kovács nem hallott. De érzékelte és valamiképpen felfogta a szavakkal együtt felbukkanó gondolatokat.

Botosné két másik emberrel érkezett. Azok ketten egy pillanatig sem szűntek meg sajnálni magukat, és gyűlölni főnökeiket, vagy Botosnét, aki a kérésük ellenére telepakolta a dobozokat, amelyek így meghaladták a szolgáltatásban rögzített súlykorlátot. Közben sörről és csajokról álmodoztak. Az összemosódó képek semmit sem jelentettek Kovácsnak. Annál inkább a két alakot ködpáraként körbeölelő félelem. Így hát maradt és figyelt. Lustán szívogatta szorongásukat. Érezte, valami fontos történik. Azok ketten idővel fáradtak, mozgásuk lassult. Botosné hasábján ezzel szinkronban repedés támad, félelemmel teli, ragyogó gondolatok buggyantak ki belőle. Kovács közelebb áramlott, ízlelgette zamatukat. Meglopnak! Órára fizetek! Sisteregtek a fénylő csápok. Kovács örvendezve szippantotta magába őket. Ismét tudta már, mi az az öröm.

Botosné a másik kettőre förmedt. Hát ezér fizetlek én benneteket? Hogy sétágassatok! Nem most jöttem ám le a falvédőrő, ne nézzetek már madárnak! Kovácsot elvakította a hasábból kicsapó düh izzása. Orkánként söpörte el a korábbi félelmet. Hőjétől a két kisebb alak felelem-lángra lobbant, mint két felgyulladt karácsonyfa. Kovács már tudta, mi az. Köréjük tekeredett, a fényükben fürdött, ragyogásuk körülfolyta, formába öntötte. Árnyék-nyelvével nyalta fel szétáradó rémületüket, ürességébe emlékek zúdultak. Elméje repedéseiből bújtak elő a fényre, akár az inverz svábborgarak.

Ő Kovács, tudta meg. És ez az ő háza, évtizedek óta. Ismeri minden zugát. A salétromos téglákat a pincében, mögöttük a ládákkal a kis, elfalazott üregben, még a nagy háborúból. A fal málló cementjének porízét, a szúk padlásgerendákba rágott írásának titkait. A félelmet falva kiterjedt benne, élvezte, ahogyan testeként érzi a ház anyagát. Felsóhajtott, mire a nyílászárók megrázkódtak, és nyikorogva vágódtak ki a szekrényajtók. Egy doboz felborult, a tetejére tett feszület krisztusának feje roppanva tört le a cementlapon, mire a két alak összerezzent, egyikük keresztet vetett. Kovács eszét vesztve nyelte félelmüket, kéjjel ordított, hangja az éterben visszhangzott, nyomában megrepedt egy ablak, és csörömpölve tört darabokra az előző lakó által otthagyott csillár. Kovács már emlékezett rá. A fizikatanáré volt, akinek halála évekig táplálta. A rakodók reszketve hátráltak ki a festéket vedlő, kétszárnyú faajtón, hibába áradt feléjük Botosné savat izzadó dühe. A nő magára maradt. Illeve, kettesben Kováccsal, bár erről mit sem tudott. Izzó haragja parázzsá lohadt, majd kialudt, miközben maga pakolta a dobozokat, vonszolta helyére az emlékektől sötét, régi bútorokat. Közben talán néhányszor felkelt a nap, Kovács nem tartotta számon az ilyesmit. Elbűvölve figyelte inkább az új lakót. A rakodómunkások félelmével keveredett dühe reanimálta Kovács elméjét, akinek világa lassanként formát, anyagot öltött.

Emlékezett, milyen határtalan élvezettel töltötte el, amikor emberek jöttek, beköltöztek, hogy aztán Kovács úgy játsszon a félelmeiken, mint az egyik korábbi lakó a nagyszobában álló, régi harmóniumon. Előbb csak megérintette őket, meghatározhatatlan, rossz érzést keltve bennük. Ez, ha kitartóan ismételte, és nyikorgó zajokkal, sóhajokkal és a szemük sarkából látható árnyakkal kísérte, idővel elbizonytalanította őket. Megbontotta az elméjüket. Csak egy kicsit. De éppen eléggé ahhoz, hogy a résen át Kovács hozzáférjen az álmaikhoz. Kovács imádta, amikor álmaikban testet öltött előttünk. Mulattatta, ahogyan felébredve megpróbálták elhessegetni, álomnak betudni a nyilvánvalót. Rémálom, alvásparalízis, győzködték magukat. Ezt addig folytatta, amíg teljesen megtörte őket, rettegésük pedig addig fokozta erejét, hogy az anyag világában, ami számára a házat jelentette, ektoplazmából és árnyakból formált testet ölthetett előttük. Ekkor a leg kitartóbbak is összeomlottak, sikoltva hagyták ott a házat. Kovács remélte, soha többé nem mernek lámpafény nélkül aludni. Egyszer valakit halálra rémített. Az éltes fizikatanár volt az, akire a csillár kapcsán emlékezett. Halálának felszabaduló rettenete olyan extázissal töltötte el Kovácsot, ami mellett eltörpült még a szex okozta kéj is. Bár Kovács nem emlékezett, honnét tudja, milyen az.

Kovács alapvetően boldog volt a házban. Csak nagyritkán, amikor a júniusi nap ragyogása élettel töltötte meg az árnyas szobákat, ébredt egy meghatározhatatlan rossz érzése. Ilyenkor a málló tapétájú falakat, a pince nyirkos sötétjét a megszokott biztonságérzet helyett valami szorongató érzet lengte be. Olyasmi, amihez a benne rejlő sötétség köti, szinte odaláncolva őt.

Az effajta érzéseket, mivel nem szeretett még csak rájuk gondolni sem, hamar elhessegette. Most sem hagyta, hogy a feltámadó, kellemetlen emlékek megmérgezzék Botosné érkezése felett érzett örömét. Végre újra jóllakhat. Megint átélheti a hatalom semmihez nem fogható örömét.

Csendesen elsuhant az asszony mellett, aki éppen egy bőrkötéses bibliát tett ki a nappali csipketerítővel letakart dohányzóasztalára, majd leverte a polcra imént feltett kristályvázát.

Botosné fejét felkapva káromkodott. Kovács, a zaj keltette ijedtségen kívül nem érzett rajta félelmet. Ennek ellenére nem nyugtalankodott. Lassú víz partot mos, gondolta.

Egy hét elteltével viszont már a kétségbeesés mezsgyéjén járt. Botosné félelem helyett makacs dühvel reagált a szűnni nem akaró kopogtatásra, bútortologatásra és tányértördelésre. Amikor munkából hazaérve felborogatva találta a konyhai garnitúrát, vagy éjjel ajtócsikorgásra és recsegésre ébredt, magából kikelve üvöltözött csupán. A szomszéd hülyegyerekeit, meg rosszakarókat emlegetett, lecseréltette a zárakat és behozta a hasítófejszét a fáskamrából. Az ágy mellé támasztotta, úgy aludt. Kovács lassan kétségbe esett. A költöztetők félelme nem soká tartott ki. Csupán arra volt elég, hogy felgerjessze az éhét, amit kétségbeesetten próbált csillapítani, de Botosné nem ismerte a félelmet, Kovács tevékenységéről pedig tudomást sem vett. Vaskos koponyájában láthatóan nem akadt helye a természetfelettinek. Kovács minden tettét a véletlen, illetve sokkal inkább a személye iránti rosszindulat számlájára írta, hiszen világának közepén, ebben hasonlított Kovácsra, önmaga állt. Amikor például Kovács, végső kétségbeeséstől vezérelve minden, maradék erejét bevetve vért fakasztott a nappaliszoba hengerrel mintázott falából, a rozsdás vízvezetékeket gyalázta, és fújtatva, kezében csörömpölő szerszámosládájával kapaszkodott fel az emeletre, felkutatni a hibaforrást.

Kovács egész éjjel a hideg folyosókat rótta, éhségében nyöszörögve sodródott a holdfényben, mint egy ektoplazmából való ökörnyál. A hálószobát kerülte, rosszul volt Botosné egészséges horkolásától. Egyszer, még a hét elején apró fogódzót talált az asszony álmaihoz. Botosné nagyobb értékű vásárlásra készült, tartott tőle, hogy becsapják. Kovács, ha be nem is jutott az asszony álmai közé, de legalább megszemlélhette őket. Üresek voltak, mint a kémény mögött alvó denevérek ábrándjai. Botosné csak akart, álmainak középpontjában önnön vágyai álltak.

Kovács, látva a szentképek és feszületek garmadáját, minden szobába jutott belőlük, és a nappaliszoba dohányzóasztalán fekvő bibliát, kezdetben istenfélő asszonynak gondolta Botosnét. Örült ennek. Egyszer megszállt egy papot, akit a kárhozattól való őrjöngő félelme teljesen kiszolgáltatott a túlvilág éhes entitásainak. Titkon remélte, e fronton Botosnén is fogást talált. De az asszony vallásossága kimerült külsőségeiben. Álmaiból, amelyek nem hazudnak, tisztán kitűnt, csakis önmagát imádta.

Ez, ki tudja miért, felkavarta Kovácsot, aki a tudata mélyén ébredező kellemetlen emlékek elől a folyosóra menekült. Azóta sem próbálkozott, csak nyöszörgött, halovány sziluettként, akin a WC-re igyekvő Botosné egyszerűen keresztülgyalogolt.