Párhuzamok a tölgyleveles stüszikalap és a traumairodalom között

Véleménycikk

Gyerekként mindig zavarbaejtőnek találtam a makkos, tölgyleveles kalapok, táskák, szarvasképpel ékes dísztányérok világát. Főként, ha erre művészetként hivatkoztak. Akkor nem sikerült megfogalmazni az ellenérzéseimet, később pedig feledésbe merültek. Mígnem a mai napon, kutyasétáltatás közben a tavalyi, hullott tölgylevélszőnyegen, ismét eszembe jutott a kérdés, ám ezúttal már kontextusba helyezve, kész válaszokkal.

Számomra, ha meg nem fogalmazva, de érzésszinten, a művészet már gyerekkorban az absztrakció képességét jelentette. Az anyagon túli, talán szakrális erők megérzését és azok anyagban való megjelenítését. A hétköznapin túlit. A csodát.

Ehhez képest az effajta figurális ábrázolás maga az anyagba ragadt közönségesség. Az absztrakció, az elvonatkoztatás teljes hiánya. Lehet esztétikus, bírhat díszítő funkcióval, de semmiképpen sem művészet. És itt jött a felismerés. Összeállt a kép, megértettem, miért nem szeretek számos, realisztikusnak mondott szépirodalmi alkotást. Alkotókat, akik gőgösen elvetik a fantáziát, a fikciót és kizárólag olyan, számomra dögunalmas témákat boncolgat, mint egy mély, kávéházi beszélgetés, vagy egy trauma feloldása. Félreértés ne essék, ezt is lehet jól, ihletett módon, plusz tartalmat átadva művelni. Csak a legtöbben nem ezt teszik. Azt gondolom, nem is képesek rá. Az effajta irodalom, akárcsak a makkos kalap, az én szememben végletekig közönséges, abszolút nélkülöz mindent, ami számomra a művészetet jelenti. Nem egy emelkedett, ihletett állapotból fakad, nem mutat túl a megismert határokon. Megmarad a jól bejáratott, földhözragadt keretek között. Mégis, gyakran magának követeli a művészet címét. Talán, mert nem tudja mi az. Nem áll azon a szinten, hogy meglássa, főként, hogy megértse.

Ha idáig merészkedünk, rémítő kilátás tárul fel, azokra, akik jelenleg a művészet általam legalább részben ismert szegmensét, az irodalmat uralják. Részint egy szűk, a művész megnevezést magának fenntartó kör, akik fanyalogva húzzák el a szájukat minden fickó láttán, mondván nem magas irodalom, hiszen képtelenek felismerni a rajtuk túlmutatót, és reszketve féltik szánalmas presztízsüket, megélhetésüket. Részint pedig egy önjelölt és parvenü elit, akiket a makkos kalap gyönyörködtet, ezen túl nem látnak, viszont önmagukat alfának és ómegának gondolva ebből a magasságból cenzúráznak, fóliáznak, írnak elő. Egyikkel sem lenne baj, ha a helyén volna. De nincsen.

Ha ez a jelenség a művészet más területein is jelen van, akkor ez az ország halott. Hiszen nem jut tér azoknak, akik látnoki módon, elsőként művészetükben jelenítik meg az újat, az addig elképzelhetetlent. Mi más lenne pedig az élet, mint az új születése?