Korai szövegeim II.

Kedves Olvasóim!

Az év elején közzé tettem egy 1996-ban megjelent szövegemet. Ma, lomtalanítás közben kezembe akadt egy regénykezdemény is, amit körülbelül az első szöveggel egyidőben, 16 évesen követtem el. Olyan, amilyen. Nekem szép emlék. 

A szöveget elkezdtem begépelni, eléggé nehezen olvasható, ugyanis egy füzetbe írtam, és időközben kifakult. 

Terveim szerint folymatosan felteszem majd a részleteket, már csak a nostztalgia miatt is. 

I. fejezet

A felkelő nap lassan vérszínűre festette a Makréla-öböl feletti eget, visszavonulásra késztetve a ködöt, amely minden éjjel mélyebbre és mélyebbre rágta magát a halászváros sómarta, halszagú sikátorai és ódon kőviskói közé. Ideje volt rá, hiszen hosszú évezredek minden éjszakáján becsúszott az iszapos csatornák és síkos bazaltkövekből emelt, álmos házacskák közé.

A köd az éj leple alatt a Mir folyó partján száradó lyukas hálók között felkúszott a domboldalra is, a halászváros és a céhek negyede közti piactérre. Ahol, jöttére koldusok riadtak fel, vagy motyogva fordultak másik oldalukra a nyirkos kövezeten.

Ilyenkor övé volt az ősi város, amelynek rothadás és halszagú éjszakáját egyetlen kis szellő sem merte megzavarni.

A köd jöttével a város tisztes lakói bereteszelték házaik deszkaajtaját, majd az esti ima után igyekeztek átaludni az éjszakai homály óráit.

Más, kevésbé tisztes lakók, és néhány névtelen teremtmény számára is jelentéssel bírt a köd leszállta. Néhányan közöttük is imát mormoltak napfényt nem tűrő ügyükért, majd elindultak végére járni annak.

Így esett, hogy az éjjeli köd sok sötét tett tanúja és cinkostársa lett az idők során. Gyakorta leplezte köpönyeges alakok settenkedő lépteit, pengék villanását, csizmatalpak menekülő csattogását.

Sokszor nyelte el a csatornák iszapjából feltörő cuppogást is, ami iszonytatóbb dolgokat sejtetett annál, minthogy bárki hallhassa azt.

A köd vénebb volt, mint a város, melynek nyirkos falait sóvirágokkal hímezte ki. Itt volt már, amikor a palatetős házak helyén zuzmólepte sziklák között megbújó, sötét oltárok füstölögtek a sápadt Hold alatt. Moszatnyálkás szentélyek mélyén, kántálva várták jöttét, hiszen az ő népe élt itt. Magukba szívták, minden lélegzetükkel. A vérükké vált, akárcsak az öböl iszaptól vöröslő vize.

Azután új nép érkezett, délről, karcsú hajókon. Számosak voltak és jó harcosok. Amikor partra szálltak, nagy és kegyetlen csata vette kezdetét. Az ősi nép oltárait önnön vérük festette pirosra. A túlélők mindent odahagyva menekültek. Az új nép maradt.

Felépítette templomait és városát a régi nép hátrahagyott romjain. Az új város virágzott, egyre több telepest hoztak a hajók.

A köd tanúja volt az új nép felvirágzásának, és romlásának.

Évszázadokon át, éjről éjre belopózott a sóvirágos kövekből emelt, vízmosta utcácskák világába és megleste álmaikat. Sokat látott, mielőtt az első hajnali fuvallat visszaűzte, messze a tenger fölé, ahová csak a sirályok rikoltásai és a vízre induló halászok evezőcsapásainak hangja kísérte. Mégsem értette meg a partját lakó új népet, az embert.