Jeges szél
Ez egy tipikus, csak úgy írogattam szöveg, ami talán tavalyelőtt született. Most rábukkantam, így gondoltam, felteszem. Tényleg semmi különös, csak afféle ujjgyakorlat.
Agluak a bálnazsír mécses fölött forgatta a dobot. A melegedő farkasbőr lassan ráfeszült a nyír keretre, fekete festései élni, mozogni látszottak a hártyán átsejlő fényben. Megcsörrentek a medvekarmok, a kékes füst szellemalakokká kavarodott a kőből rakott iglu belsejében, ahogy a prémbe öltözött alak felemelkedett. A falnál kuporgó öregasszonyok ziháló éneke egyre gyorsult, a gomba varázsa a Mélység Asszonyának vizek alatti birodalmába röptette őket. A sámán rávert a dobra. Dübörgésétől megrázkódtak a kunyhó kövei. A rezgés nem állt meg, összefolyt az öregasszonyok torokénekével, csontjaik együtt remegtek a kövekkel. A törzs odakint leborult a hóra, a sámán lelkükre kötötte, nem léphetnek be a szellemek ősi, földdel fedett kőiglujába. A második dobütésre sirályvijjogás felelt, a kutyák vonyítva szaggatták fókabőr szíjaikat. Harmadjára megremegett az iglu fölé rakott domb, a tetejére halmozott koponyák megcsörrentek. A rezgés hullámként futott végig a tundrán, nyomában felkavarodott a friss porhó. A közelben rénszarvasok ugrottak fel. A sámán énekelni kezdett.
Nanuuq, öregapám ébredj!
Én hívlak, Agluak.
Tornassuk anirniqje ébredj!
Én szólítalak, az angakuq.
Agluak szája habzott, szeme fennakadt, csak a fehérje látszott, miközben görcsösen ütötte a dobot. A két öregasszony torkából a szellemek éneke feleselt egymással. Odakint szél támadt, egyre erősödő lökései a dob ütemét követték. A születő vihar havat és jégszilánkokat sodorva tört kelet felé, körbeölelve, elfedte a távoli prémvadászállomást.
Lovagold meg a szelet!
Ébredj, Tornassuk, állj bosszút Inukekért!
Én küldelek, Agluak, én szólítlak, az Angakuq.
A morajlásra egy hatalmas medve emelte fel fejét. Beleszagolt a szélbe, majd lomhán felemelkedett. A vihar körbezárta, hóval, jéggel fedte be, elsodorta morgását, lehelete páráját. Mígnem a szeme jeges kékké változott. Az állat ekkor kétlábra emelkedett és felbömbölt. Üvöltése együtt rezonált a dob szavával. Majd négylábra zökkent, és megindult, egyenesen az állomás felé.
Meglovagollak téged, míg bosszúnk teljes nem lesz!
Megvédelek téged, míg Inukek gyilkosát el nem ragadod.
A kövér kereskedő egy ökölnyi széndarabot dobott a vaskályhába. A szkúner bőséggel hagyott szenet az állomáson, nem kellett fukarkodni vele. Visszaült a prémmel fedett padra, szembe a félszemű férfival.
– Kutya egy vihar ez, – mondta, mire a másik csak a vállát vonogatta. – Szellemvihar, azt mondják az inuitok – próbálkozott tovább, ám a másik továbbra is hallgatásba burkolódzott, csak egyetlen savószín szemével fürkészte a testes férfit. Közbe aprókat kortyolt a whiskyjéből, amit prémekért alkudott ki, a só, a kétszersült és a lőpor mellett. Végül csak megszólalt.
– Tetves majmok. Az eszkimók, – tette hozzá pillanatnyi szünet után, látva a kereskedő kérdő tekintetét. A teremben nyersbőr, dohány és füstszag keveredett az állott testpárával.
– A bőrök mégis tőlük vannak. A bőrök, amiket hoztál. – Bökött hájas állával a fókaprémek felé. – Csak cserélsz velük?
– Nem cseréltem. Elvettem. Tudod te azt – vigyorodott el a félszemű – Lelőttem a majmot, meg az asszonyát is. Mondjuk azt kár volt. Eljátszottam volna vele, ha nem ragad szigonyt. – göcögött, mire a kereskedő a földre szegezte a tekintetét. Ferde metszésű szeme keményen villant a bálnaolaj lámpás fényében. Aztán mély levegőt vett. – A te dolgod. – mondta, mire a másik bólintott, kése felé nyúló keze ismét a prémeken pihent. Ekkor vonyítottak fel a kutyák. Hangjukba mély, rekedt üvöltés keveredett. Valahogy furcsa volt, szokatlan, a kereskedő beleborzongott.
– Medve! – Pattant fel a prémvadász.
– Lehetetlen, a viharban nem vadásznak. – felelte a másik, ám a félszemű csak legyintett, miközben a puskáját felmarkolva az ajtóhoz lépett. Kinyitotta, mire a szél havat vágott a helységbe, és kioltotta lámpást. A félszemű csak egy pillanatra torpant meg, amíg kitörölte szeméből a havat, mielőtt kilépett. A kereskedő fújtatva tápászkodott fel, bezárta az ajtót a férfi után. Nem gyújtott lámpást, inkább ládájához botorkált a félhomályban, talpa alatt ropogott a szélhordta hó. Egy zsírkőből faragott faggyúmécsest vett elő, oldalát farkas díszítette, meggyújtotta, majd mormolni kezdett.
Tornassuk! Nem én vettem el a prémeket.
Nem én öltem meg a testvéredet.
Odakint lövés dördült, üvöltés válaszolt rá.
Menj békében, vidd magaddal a gyilkos fekete lelkét.
Kérlek, Amarok, védj meg!
Odakint éles sikoly törte át a vihar zúgását, vad bömbölés felet rá. A kereskedő összehúzta magát, szinte összegömbölyödött a lámpás körül, úgy motyogott.
Angakuk, anyám apja, tiéd a puska, és hat font cukor, meg a késem, csak oltalmazz meg.
Soká motyogott még, mire a vihar alábbhagyott. Amikor kinyitotta a kunyhó ajtaját, odakint nyomát sem találta a vadásznak. A kereskedő még aznap megpakolta a félszemű szánját, cukorral, liszttel, sóval és egyéb kincsekkel. A tetejébe tette a falon lógó puskát, meg a bowie kést, amit az övén viselt. A sarki fénnyel indult az inuit tábor felé. Befogta a félszemű kutyáit, és megindult Agluak tábora felé.
Szószedet
Nanuuq: Jegesmedve szellem
Anirniq: Szellem, lélek.
Tornassuk: Természetistenség
Angakuq: Sámán, varázsló