Goblinkirálynő, a folytatás!

Kedves Olasóim! 

A kocka el van vetve! 

Goblinkirálynő I. Lázadás munkacímmel készülő regényem immár a második körös szerkeszése folyik. Ezzel párhuzamosan a sorozatszerkesztő javaslatára és kérésére elkezdtem a második részt. Íme az első néhány oldalnyi nyers kézirat (Olyannyira nyers, hogy ma reggel írtam. Mint ilyen, biztosan változni fog még). 

Edun végigrohant a folyosón. A fülében dübörgő vér elnyomta bocskora csattogását, hiába verték vissza többszörösen a mállott freskókkal borított falak. Az idegen közeg félelemmel töltötte el, életének tizenöt éve alatt még sosem járt a torony felső szintjein. A tiltott területtől való félelemét most mégis elnyomta a zsigeri rettegés, ami a lépcsőkön való loholásnál is jobban folytogatta. Szinte érezte maga mögött a hájas Gart zihálását. – Ne félj szépségem, hidd el, neked is jó lesz – Edun nem hitt a lefittyenő, húsos ajkait nyalogató főszakácsnak. A többi fiú történetéből jól tudta, mi vár rá, amikor a hajnal előtti utolsó órában a férfi hájas ujjainak tapogatására riadt fel. A többiek szalmazsákjaikon aludtak, a konyha mögötti szűk kamrában, amelyen tucatmagával osztozott. Tudta, hogy hallják, ahogyan azt is tudta, hogy nem tesznek semmit a védelmében. Amint a ziháló, izzadt test az övéhez préselődött, Edunt olyan zsigeri borzadály kerítette hatalmába, ami áttört a bénító rémület falán. A fiú keze magától mozdult, szinte kívülről érzékelte, amint megmarkolja a tunikája aljába csavarva viselt zöldséghámozó kést, és a főszakács hájas képébe vágja.

Még hallotta a magas sikolyt, amelyet dühös ordítás követett, de visszafordulni már nem mert. Rohant. Át a konyha roppant, homályos boltívein, amit ilyenkor a soha ki nem alvó tűz parazsa vont félhomályba. Fürgén kerülgette a masszív asztalokat, mosásra váró üstök halmait és az előkészített élelmiszereskosarak és zsákok sötétlő tömegét.

Gart bömbölését visszhangozták a falak. – Nyársra húzlak, te kis féreg – fröcsögte, mire Edun elméjében mindent kioldott a nyers rettegés. Tudta, a főszakács nem a levegőbe beszél. Épp a múlt hónapban, közvetlenül ideérkezése után volt tanúja egy ilyen esetnek. Úgy mondják, a naranccsal és fahéjjal fűszerezett fiút alapos sütést követően az úrnő vendégeinek tálalták fel. Edun futott hát, nem is nézte, merre. Csak akkor eszmélt, amikor a fáklyák kormától olajos sziklatömböket csiszolt és festett falak váltották fel, amelyek jól látszottak a halovány, kékes fényben, amelyeket a falba rendszeres távolságban beékel kristályok bocsájtottak ki. Edun máskor tátott szájjal bámulta volna a sosem látott csodát, ám most az életéért szaladt. Már hallotta is a főszakács döngő lépteit, amelyekbe káromkodó zihálás vegyült. Rémülten nézett szét. A folyósóról egy dohszagú terem nyílt, Edun gondolkodás nélkül vetette át magát a hiányzó ajtó ívén. A raktárak sötétjében edzett szeme hamar hozzászokott a benti félhomályhoz. Porral és rothadó árnyakkal teli terembe jutott, amelyekben bútorok körvonalait vélte felfedezni. A levegőben penész és még valami, állatok és ürülék csípős szaga terjengett. Jöttére madarak riadtak fel, nem ismerte fel, mifélék, kavaró rikácsolásuktól szinte sokkot kapott. – Rejtekhely kell! – sikoltotta fejében egy túlélésre sarkalló hang. Gondolkozás nélkül vetette magát az egyik rothadó szekrény alá, mit sem törődve a hideg és síkos guanó maró szagával, ami betöltötte az orrát.

Minden erejével azon volt, hogy visszafogja zihálását. Már hallotta is Gart döngő lépteit.

– Hová bújtál madárkám? Ne félj, Gart mester megbocsát – mély hangja szinte negédesen hatott, a patkánycsapdába helyezett mézes süteményt jutotta Edun eszébe. A férfi hangjában vibráló feszültség felidézte Edunban, hol járnak. A felső szinteken, ami messze túl volt a konyhások birodalmán. A fiú félelme felerősödött, amikor arra gondolt, mi történhet, ha egy felügyelő, vagy ami még rosszabb, a gazdák egyike itt találja. Kikerekedett szemmel fogta be saját száját, visszanyelve a torkára kívánkozó nyüszítést. Érezte, amint a vizelet melegen csorog le a combján, hogy tócsába gyűljön a csípője alatt.

Gart zihálása megállt az ajtóban, Edun nem mert lélegezni sem, ahogy a folyosóról beszűrődő fényt egy hatalmas test fogta el. A férfi, aki élet és halál ura volt a konyhában, ahová Edunt a felügyelők hozták a raktárból, ahol klánja élt és dolgozott, most eljött érte. Eszébe jutott anyja hogy sírt, amikor kitépték a karjából. A fiút hamar megvigasztalták a jobbnál jobb leeső falatok, amelyek messze felülmúlták a moslékot, amit a raktárosok kaptak, ám még be sem hegedt arcán a konyha billogja, amikor rájött, hogy hová került. A konyhások állandó rettegésben éltek Gart hirtelen dühkitörései és sokrétűen kreatív erőszakossága miatt. A felügyelőknek nem volt hatalma felette, és különben sem érdekelte őket egy kukta nyafogása. Még a jobb érzésűek látását is elhomályosították a Gart által nekik juttatott bor és sültek.

A fiú úgy szorította kést, hogy belesajdult az ökle, csak most tűnt fel neki, hogy el sem engedte, amikor a hatalmas test megállapodott a szekrénye előtt. Izzadtság és zsírszaga átütött a por és madárürülék bűzén.

– Most megvagy madárkám! – hehegett idétlenül a főszakács. – Meglásd, ma kétszer húzlak nyársra! – azzal feltépte a szekrényajtót. Edun az öklébe harapott, hogy fel ne sikoltson. A szakács csalódott morgással lépett hátra.

Ekkor valami olyan történt, amit a fiú sosem felejtett el. A szoba elsötétedett. Nem úgy, mint amikor korábban a szakács kitakarta a folyosó fényeit, inkább mintha a fény ijedtében kisomfordált volna a helységből. Mint aki olyasmit lát, amire nem akar emlékezni. A hájas test, amihez fogható méretűt még sosem látott, a levegőbe emelkedett, olya rémült sikollyal, mint amilyent a konyha menyétjei által fogott patkányok hallatnak. A sikolyba mély, rekedt morgás vegyült, aztán valami meleg folyadék fröccsent a padlóra. Edun arcára is jutott belőle. – Vér! – Ismerte fel. Jól ismerte a szájába szivárgó ízt a konyha mellett dolgozó mészáros műhelyéből. Összeszorította a szemét, és csak hallgatta a szürcsölést, amibe ütemes csattogás, a fiú tudta, Gart lábának szekrényajtót rugdosó verdesése vegyült. Aztán egy puffanást hallott, mire rémülten rándult össze. A következő pillanatban erezte, egyedül van, lassan kinyitotta hát a szemét. Gart vértelen arca meredt rá, húsos ajka élettelenül fittyedt le, szabadon hagyva sárga lófogait. Gülü szemeiből, a sötétség ellenére a fiú néma vádat vélt kiolvasni. – Látod, mit tettél? Miattad jutottam ide.

Edun még soká feküdt, reszketve a hideg mocsokban, mire erőt vett magán, hogy hátát a falnak feszíve, lábaival arrébb gördítse Gart bélgázokat eregető tetemét. Az így kapott résen aztán kicsusszant alkalmi rejtekhelyéről, hogy felpattanva visszaiszkoljon a konyhába. Leszegett fejjel, sehová sem nézve rohant. Különösen a sötét sarkot kerülte, ahol libabőrős teste minden sejtjével érezte, maga az iszonyat leselkedik a besűrűsödött árnyak között.

Talán még visszaér a reggeli edénysúrolásra. Talán senki nem veszi észre, hogy eltűnt, vagy, hogy része volt Gart halálban. Edun a fent lakó urakhoz imádkozott, hogy így legyen.

Asnath az árnyékból figyelte az emberkölyköt, aki iménti vacsoráját félrelökve mászott elő a szekrény alól, akár valami svábbogár. Rémületének illata betöltötte a galambok által lakott, ócska lomtárat, szívverése muzsikakánt rezonált az Asnath ereiben száguldó vérrel. A nő soká állt még ott, miután a fiú lélekszakadva elrohant. Furcsának találta, hogy ezen a szinten ember rabszolgákba botlott – Talán a konyháról jöhettek –, gondolta. Nem volt jártas a rabszolgák törzseinek azonosításában. Apját, még életében foglalkoztatták az elvadult emberek problémái, de Ashantot már akkor sem érdekelték különösebben ezek a jól idomítható állatok. Jobban kedvelte a kutyákat és a sólymokat. Az azóta eltelt évszázadok sem hozták meg az érdeklődését. – legalább az ízük jó volna – bökte meg lábával a hájas tetemet. De nem, olyanok, mint az állott csatornalé. Ám Sheeba tornyában nem igazán volt választása. A kristályelfek alig maroknyian maradtak, düledező romjaik mélyén, egymástól elszigetelt, belterjes családokban húzva meg magukat, amelyeket célirányosan tenyésztett emberhordák szolgáltak ki. Szóba sem jöhetett, hogy rájuk vadászon. Maradtak hát az emberek. Nemrégiben, a mély, elfeledett járatokban egy egész, trogloditává züllött falkájukra bukkant, de miután egyre sűrűbben vadászott rájuk, arrébb költöztek. Mivel a vágóemberek zsíros vérét mégúgy sem kedvelte, maradtak a torony szolgái, akik nemzedékeken át nem hagyták el kijelölt munkaterületüket.

– Milyen alantas szolgalát, egy állat számára is – merengett a kölyök után nézve, aki, ha rossz irányba menekül, Sheeba ölebei széttépik. Asnathot zavarta a párhuzam, amit a kölyök és saját maga között érzett. Mióta Sheeba meggyógyította a goblin féreg által ejtett sebeit és bebörtönözte, Asnathnak csak a szabadulás körül jártak a gondolatai. Keserű fintorral az arcán nyúlt fel, hogy az imént kiszívott vértől még meleg ujjaival végigsimítsa a nyakában feszülő fémpánt hűvösét. – A goblinnak ehhez is köze van –, gondolta. Szinte érezte rajta a szagát.

– Lehet, hogy rab vagyok – suttogta –, de olyan rab, aki nagyot tud marni.

Azzal denevér alakot öltve végigszállt az ódon, kihalt folyósókon, fel a málladozó lépcsőházakon, egészen a torony tetejéig, amelyet egykor elfek százai laktak, mára viszont már csak Sheeba és féltucat szolgája maradt, na és a népes állatsereglet, amelyeket a mágus mindenirányú szükségleteinek  kielégítésére tartott.