Fogadó a telihold alatt (szövegrészlet)

Az alábbi szövegrészlet egy tervezett ciklus első részéből való, ahol Kerecsendi Simon, a garabonciás seborvos misztikus eseteket old meg a 17. század elejének magyarországán. Mint például a mecseki zombijárványt, vagy, a lenti szövegben található kísértetjárta fogadó rejtélyét. 

A teljes novella egy tervezett kötetben lesz olvasható! 

Simon, az ivóba visszatérve nem nyúlt az ételhez, hanem amint a fogadós magára hagyta, mit sem törődve az élőképpé dermedt sokadalommal, kilépett az udvarra, gondosan betéve maga mögött az ajtót.

Magasan járt már a telihold, a szalonkákat régen felváltotta a kuvik. Odabent, úgy látszik, másként telik az idő, konstatálta a férfi. A holdkorong fénye fehér kupacokon villant meg. Megbökdöste az egyiket, halk csörrenéssel gurult szét. Egy koponyából egér ugrott ki. Az erdő szélén felvonyított egy farkas, Simon megdermedt, várt. A vonyítás újra felhangzott, kurtán, majd még egyszer. Simon megindult a hang felé. Közben halk bűvigét mormolt, szemét bedörzsölte valami, a mellzsébéből előkotort balzsammal, mire szeme befogta a Hold fényét, a sötétség pedig élettel tellett meg a számára.

A fákat övező vadrózsás kökénybozóton túl, magányos, tagbaszakadt alak kuporgott a földön. Csak úgy, tűz, minden nélkül. Közel érve Simon jól látta birkabőr subáját.

– Hallod-e Dániel? Magad vagy a megtestesült testamentum!

– Azt hogy? – jött a válasz mély, reszelős hangon.

– Hát farkas, báránybőrben. Ahogy az írás mondja. – guggolt le vele szembe Simon. Tréfálkozott ugyan, de keze nem tévedt messze az övébe szúrt pisztolytól.

A csodásfarkas elvigyorodott, ami, ha lehet, még inkább elvadította szakállas, sebhelyes ábrázatát.

– Jutottál valamire, Dániel?

– Éppen jutottam.

– Mondjad akkor, ne csigázz.

– Amott – biccentett az erdőfolt keleti sarka felé. – Van egy dögverem. A fogadós hordta oda a hullákat. A farkasok kerülik, mer, amelyik evett belőlük, az maga is odalett. Három tele már, hogy nincsen új dög, csak a fogadó udvarán. Azt meg e'kerülik, hát nem tudnak felőle semmit. És te, mit végezté?

– Odabenn csupa hazajáró, talán a dögkút lakói. Meg a háziak. Három éve halhattak meg. Nem tudom micsodák, lidércek, vagy brukolakok talán. A pecsét megvédett, de mások rosszabbul jártak. Akik három év óta erre tévedtek. A csontjaik az udvarok rohadnak. Holnap próbát teszek velük, ha nappal szerét ejtjük a hazajáróknak. Mutasd az utat a kútnak, Dániel, aztán, amire végzek, tűnj el. Nem akarom, hogy a népek holmi prikulicsról kezdjenek suttogni.

A testes férfi simán állt fel, ahogy a kéneső gördül. Simon is feltápászkodott. Amikor mellé ért, Dániel megmarkolta a vállát. Szeme sárgán villant.

– Majd megyek, ha akarok. Azok meg, suttognak, amit akarnak. – hangja alig volt több hörgésnél, mégis, Simonnak a hidegrázás futkározott tőle a hátán.

– Jól van Dániel. Ahogy akarod. Csak mutasd az utat. – hajtotta le a fejét, mire a másik mordulva fújt egyet, aztán elengedte a vállát és elfordult. Simon is elengedte a pisztolya markolatát. Ezüstre töltötte. Komor Dániel régi cimborája volt, de teliholdkor sosem lehet tudni.