Enni kell!

A nedves avar szaga elkeveredett a füst és a zsákmány szellő sodorta illatával. A tavaszi szél szellemei szeszélyesek voltak, akár a vadcsikók, táncuk bármikor a tűz felé sodorhatta Aglu szagát. A férfi maga volt a megtestesült figyelem, ahogy a páfrányok alatt lapulva feszülten figyelte a szurdokban lévő barlangot. Egy asszony, síró gyerekkel a karjában, fát dobott a bejárat előtti tűzre, majd egy csontkanállal kikapart a hamuból néhány sovány gumót. Illatuktól Aglu gyomra megkordult. A patakparton befalt marék agyag alig nyomta el a marcangoló éhséget, erőt pedig egyáltalán nem adott. Aglu a csecsemőt tartó asszonyt figyelte. Ula múlt nyáron született gyereke meghalt a télen. Ula egy holdra rá követte. Aglu megette az agyát, így az asszony szelleme vele maradt. Együtt védelmezik Vagrát, akiben Ula szelleme, az asszony egyetlen élő fiaként, tovább él. Aglu aggódott a fiúért. Gyenge volt, tüdejét lidércek rágták. Ennie kellett, hogy legyen ereje legyőzni őket

Aglu karjára egy fekete hangya mászott fel, sós bőrébe mart. A férfi nem törődött vele. Az a vadász, akit moszkitó, vagy más rovar kizökkent, halott. A lucfenyők közt a sápadt égboltra sandított, ahol az égi farkasok fekete esőfelhő csordát hajtottak a völgy felé. Az ősök szellemei végre megsegítik őket. A barlang férfiai zsákmány után járnak, Gró tegnap látta őket. Vad nincs errefelé, így napokig távol lesznek. Mire visszaérnek, az eső elmossa a nyomokat.

Aglu zömök teste megfeszült. A barlangot őrző két öreg egyikét a patakhoz hajtotta a szükség. Felpattant, hajítódárdája leverte lábáról a vénséget. Aglu maga mögött hallotta vadászai üvöltését, ahogy átugrotta a rángatózó öreget, és szemét a barlangra szegezve futott, ahogy bírt. Az idegenek vékonyak és gyengék, mint a nád, de íjaik veszedelmesek, még egy asszony kezében is. Ölni kell, gyorsan! Elől, a barlang bejáratánál a másik vénség állt, kezében lándzsával. Gró marokköve reccsenve hasította szét az arcát, aztán a félfülű már rajta is volt, lócombcsont buzogányával bezúzta furcsán kerek, kopasz koponyáját. Aglu nem állt meg. Odabent a félhomályban asszonyok és fiúk várták őket, magas hangjukon rikoltoztak. Gyengék voltak, de az éhségszellem Aglu vadászainak karjából is kiszívta az erőt. Egymásnak estek. Kövek repültek, buzogányok csaptak le, vért fröcskölve a védővarázslatokkal festett sziklafalakra. Aglu kitépte a gyereket az asszony kezéből. A falhoz vágta. Az asszony felvonyított, ahogy az ernyedten heverő gyerekre meredt. Aglu kezében megállt az ütésre emelt buzogány. Az asszony szeme Ulát juttatta eszébe. Ő nézett így, mikor két nyárral ezelőtt Vagra testvérét elragadta a farkas. Éles fájdalom rántotta vissza a valóságba. A nő véres kovapengével újra felé szúrt. Vagrának hús kell! Aglu ütött.

Aznap jóllaktak a meleg vérrel, velővel és májjal. A sovány húst lefejtették a csontokról, gondosan bőrbe csavarták és ágakra kötötték. Gró baltájával törte fel a görcsbe szorult állkapcsokat, hogy hozzájusson a lágy nyelvhez. Aglunak nem ízlett ez a hús. De enni kell! A tavaszi eső kioltotta a barlang előtti tüzet, a vérrel együtt elmosta a völgyet elhagyó vadászok nyomát. Este hiénák jöttek.