Egy telefon

Ez a novella ma reggel született, egyfajta rendhagyó karácsonyi ajándékként. Fogadjátok szeretettel! 

– Ha időben kelnél, talán nem erre kéne ébredj! – Sziszegte Zsófi. Tegnap csúnyán összevesztünk, ahogy kell, végül is karácsony előestéje volt. Már-már hagyomány. Számíthattam volna rá, hogy a porszívó undok zúgására ébredek.

Ma vidékre megyünk, Zsófi szüleihez. Mint minden évben, amióta együtt vagyunk. Azóta, nos, nem mondhatom, hogy utálom a karácsonyt, de sajátos felhangot nyert az ünnep, az biztos.

Zsófi ragaszkodott hozzá, hogy a szentestét mindig a családjánál töltsük. Én beleegyeztem. Fő a békesség. Világ életemben afféle "hagyjuk rá, így egyszerűbb" srác voltam.

Zsófi ilyenkor teljesen bezsongott, 23-a a lázas, köztünk szólva inkább idegbeteg készülődés jegyében tellett. Meg a vele járó összes feszkóval. Nem mintha a munkában nem volna elég belőle. Persze Zsófi ezt nem tudhatta, jól kerestem, megtehette, hogy itthon maradjon. Jobb dolga híján, engem froclizott.

– Összekészítetted az ajándékokat? Megvetted az autópálya matricát? Hogy áll rajtad az az ing? – és már meg is igazította a gallérját, azzal az ideges rángatással, tudjátok.

Azt leszögezem, nem utáltam a családját, vagy ilyesmi. Csak valahogy nem találtuk a hangot. Sosem voltam az a barkácsolós fajta, az apjával meg csak ilyesmiről lehetett beszélgetni. Ja, és persze fociról. Az anyja pedig, az ezer fogásos, zsírban és cukorban úszó menü ragyogó arccal való felszolgálása között mindig szakított időt az unokatéma feszegetésére. Nem tudom, egyszerűen nem volt meg az összhang. A tesóival sem. Mindig kívülálló maradtam, én voltam a pesti srác, aki még csak a misére sem akar eljönni. Első alkalommal. Utána már elmentem. Inkább, mint Kati megvető pillantásai.

Igazán azt utáltam, amit ez az egész Zsófiból kihozott. A gyerekkori közeg, a nagyi, az unokatesók, mint egy nagy, redneck klán a filmekben, amihez ő is seperc alatt idomult. Van egy haverom, a felesége szintén vidéki, hasonló tisztes, dolgos, jókeresztény családdal. De Fanni mindig Zsolesz mellé állt ilyenkor, tudjátok, olyan támogató, – szeretlek kicsim, ezt kibírjuk, aztán otthon jót nevetünk rajta –, módon. Na, Zsófi nem ezt hozta. Gondolom a megfelelés, meg ilyen hasonló komplexusok miatt. Hallgattam egy félévet pszichológiát. Ő simán beszállt a froclizásomban. Amikor két éve disznóvágáson az a szerencsétlen dög felrúgott, aztán meg mivel sajnáltam, túlzásba vittem a pálinkát, ő is lazán lesajnált. Pedig váltig állítottam, csak a zsíros kaják miatt dobtam ki a tacssot. Ezen persze az apja sértődött be, a nagy böllér.

Na, mindegy, szerintem értitek. Ilyenkor nem a legjobb a légkör, de szerintem csak nekem nem jön be, úgyhogy általában elengedem a dolgot. Kibírom. De idén nem. Most, a tegnapi vérszívással, meg ezzel a reggeli porszívóval Zsófi túl messzire ment. Rám nem jellemző módon egész reggel azon agyaltam, hogyan állhatnék bosszút. Tudjátok, nem kiakadós, fülessel játszós, pattogtatást meg nem hallós, duzzogós módon, hanem afféle igazi, gonosz, csajos bosszún törtem a fejem.

Az alkalom aztán magától jött. Amikor, úton hozzájuk, a benzinkút mosdójába menet a kávézó asztalán hagyta a telóját. Az anyja hívta, a kedves mama. Nyilván, afelől kíván érdeklődni, hol vagyunk már? Mindig ezt csinálta, legalább egyszer felhívott, miután Zsófi üzent, elindultunk. A felvillanó kijelző delejes fénye szinte öntudatlanul vonzott magához. Mire észbekaptam, már bele is szóltam.

– Halló! Szia Kati, én vagyok, Zsófi most nem tud beszélni.

– Szia, Csabikám – utáltam ha Csabinak szólítanak, ezerszer mondtam, hiába – Merre jártok?

– Hogyhogy? – kérdeztem döbbent hangot imitálva.

– Elindultatok már?

– Basszus, az ma van? Uhh, hát, ja, mindjárt – habogtam, majd fájdalmas sóhajjal "megtörtem". – Figyelj Kati, az van, hogy elfelejtettük. Tudod, így a kórház után összefolynak a napok. Zsófit kiborította az abortusz, hiába mondtam, hogy ne csinálja, tartsuk meg.

Döbbent csend fogadott, előttem pedig lefutott az összes következménye annak, amit mondtam. Egy részem lefagyott, és tehetetlenül nézte, amint a másik folytatta. Mintha valami idegen erő megszállt volna. 

– Basszus Kati, elszóltam magam! Légy szíves ne mond el Zsófinak.

Továbbra is csend a vonal túlfelén. Illetve kapkodó lélegzetvétel hangja. Ez némiképp kijózanított.

– Figyelj Kati, bocs, csak egy hülye vicc volt. Nem aludtam jól, felejtsük el, ok? Már úton vagyunk.

– Mi, ezt most nem értem. Zsófi…

– De tényleg –, folytattam, megszakítva a mondat közepén – Nem tudom mi ütött belém, tudod, néha milyen idióta tudok lenni.

Morranás, sóhajtás.

– Zsófi ott van?

– Ja, nem, kiugrott a mosdóba, mindjárt megyünk tovább.

– Mi ez a zaj körülötted?

– Ja, csak a mekiben ülünk, Zsófi akart enni valami normálisat, mielőtt megérkezünk. – vette át ismét a szót az imént megtalált, sunyi énem. – De nehogy elmond neki, hogy elárultam. Másfél óra, és ott vagyunk, na, szia!

Azzal letettem. Szokatlan megelégedettség, mondhatni teljességérzet telepedett rám. Egyfajta nirvána élmény, vagy mi.

– Mi a pálya? – érkezett vissza Zsófi. – Nagyon jó kedved van – fürkészett gyanakodva. Ilyenkor mindig félrebillentette a fejét és beharapta a bal alsó ajkát. Ezúttal ez sem tudta elrontani a jókedvemet. Egy pillanatra elgondolkoztam, aztán döntöttem. Végül is, karácsony van, egyszer én is jólérezhetem magam.

– Ja, semmi – vontam vállat – Csak anyád kérdezte, mikor érünk oda.

Közben határtalan megelégedéssel töltött el a tudat, idén Zsófi számára is kalandos lesz a karácsony.