Decameron +

Ez a szöveg évekkel ezelőtt született, Petőcz András ötlete nyomán, aki egy Dekameron pszeudo folytatás létrehozását adta feladatul. Ma megtaláltam a produktumomat, gondoltam megosztom veletek. 

Tizenegyedik novella

A nemes és hűtlen Girolamo egy palotát vásárol, s piktort hívat a kápolna freskóinak renoválására. A kápolna papja, Tomaso, ki igen romlott fráter, vágyra lobban Girolamo asszonya iránt, ám a sors, Isten kegyelme s Fiametta asszony keze által kiméri méltó büntetésüket, melyben részt vállal még a piktor Ignacio, s Fiametta asszony együgyű szolgálóleánya is.

Amikor a tizedik napon Dioneo bevégezte novelláját, ama hölgyek s urak közül többek, úgy érezvén, hogy e történetekből bár szép számmal hallottak, ám mégsem teltek el velük, a palotakertben gyűltek össze, hogy ott holmi meséléssel tovább múlassák az időt. Elsőként, a hölgyeknek engedvén Dioneo szólott, kinek történeteit korábban is oly nagy megelégedéssel hallgatták.

– Történetemben egy aljas barát belekóstol enmaga erőszakosságának gyümölcsébe, amelyet igen keserűnek talál, ahogyan egy csapodár férj is megtanulja, miként szabjon mértéket bujaságának. Mindezen tanulságokat pedig egy szép és erényes asszony jóvoltából tapasztalhatják meg, kit Fiamettának hívtak, és kinek csavaros eszéről s szerencséjéről később is több történet szólott.

Velence városában esett meg, hogy Girolamo Corlano, neves polgára kommunájának, s főrangú úr, feleségének unszolására, ki felüdülést áhított, megvásárolt egy palotát, melynek kertjei az öbölre néztek, s amelyet elkerült Velence nyáron oly nehéz párája. E palota a Palazzo Delle Rose nevet kapta, mégpedig a kertjében viruló páratlan szépségű, török rózsákról. A kerttől távolabb, amelyet magas kőből rakott fal óvott a kíváncsi és mohó szemektől, egy régi kápolna állott, amely nevét védelmezőjéről, Szent Emiliánáról kapta egykoron.

A velencei nyár hevétől űzve e palotába költözött hát Girolamo és felesége, a szép és erényes Fiametta, hogy enyhülést keressenek annak hűs és szellős csarnokaiban. Girolamo úr, ki fontos ember volt, így bokros teendői számosak, gyakorta időzött Velencében, távol hitvesétől. Köztudomású volt nemes körökben, hogy eme úr nem vetette meg a mulatságot, kiváltképp kedvelte a jó borokat s a kikapós fehérnépet. E pletykák Fiamettát sem kerülték el, ki ennek okán gyakorta búslakodott, örömet csupán a kert rózsáiban talált, ahogyan is megnyugvást a kicsiny kápolnában. Tehetős férje ezt látva igencsak megörült, hisz ki ne örvendene olyan asszonynak, aki üzelmeit hallván nem átkozódik, kesereg, csupán a rózsák közt sóhajtozik, s imáiba merül.

Girolamo úr egy papot hívatott hát, nevezett Tomaso atyát, hites felsége gyóntatójául, s hogy viselné gondját ama kápolnának. E Tomaso atya egyéb helyeken már rossz hírbe keveredett csapodársága okán, mely perpatvarokból nagybátyja, ki gazdag bankár volt, rendre kivásárolta. E bankár javasolta unokaöccsét a hivatalra, akit Girolamo, tartozásai okán, buzgón elfogadott.

Tomaso atya érkezése megkeserítette Fiametta napjait. A kövér és mézesmázos pap hamar férjének kegyébe férkőzött, mi több, poharazó pajtásává avanzsált. Ugyancsak gyorsan híre kélt, hogy nem egy leány becsületén csorbát ejtett. Sőt, ha sompolygó széptevése nem ért célt, az erőszaktól sem riadt el. Még Fiametta asszony sem volt biztonságban tőle. Tomaso atya folyvást negédes kedvességgel, sületlen bókokkal és jelenlétével ostromolta.

Girolamo úr csak legyintett, mikor Fiametta bepanaszolta a papot. – Pletyka, asszonybeszéd! – Mondotta rá, s mivel a megesett parasztleányokat ama bankár nagybáty tisztes járadékkal kárpótolta, szó sem esett többet e dologról. Ám a jóságos Fiametta – ki igen megsajnálta a zokogó leányokat, kiváltképp saját szolgálóját, a kedves ám együgyű Carmellát, kit a hájas barát megszorongatott a mosókonyhában – idővel haragra gerjedt férje iránt. Mert micsoda dolog az – vélekedett – hogy amaz elnézi az alamuszi papocska erőszakos kicsapongásait, s azt, hogy őt magát, kenyéradója hites asszonyát sem átallja megkörnyékezni! Nem elég, hogy Girolamo nyakra-főre megcsalja, még ezt a megaláztatást is tűrnie kell?! Fiametta elhatározta hát, hogy figyel, s alkalmas időben, ha Isten is úgy akarja, valamely módon bosszút áll.

Ez idő tájt érkezett Velencébe egy ifjú de jónevű piktor, bizonyos Ignacio Calabrese, akit, felesége kérésére, Girolamo felfogadott, hogy festené meg a szent arcmását a kápolna boltozatára.

Az ifjú festő hamar lángra lobbant a szép Fiametta iránt. Gyakorta vázlatolt a rózsakertben, várva a ház asszonyát, s az alkalmat, hogy szóba elegyedhessék vele. E lángolása kevés idő múltán viszonzásra talált. Olyannyira, hogy csakhamar több is esett köztük kacér pillantásoknál.

Eképpen történhetett, hogy egy napon, mikor Tomaso a gyóntatófülkében elmélkedett sorsa felől, mely elmélkedésben holmi misebor segítette, nem vette észre Ignaciot, ki az állványzaton fekve alkotott, sem pedig Fiametta asszonyt, ki úgy vélvén, a kövér pap távol jár – Talán éppen a kikapós Francescánál, kivel mostanság többször látta–, besurrant a kápolnába, s a padon ülve szerelmesen sóhajtozott. Tomaso, hallván a szerelmes szavakat, amelyekkel Fiametta a szívének kedves piktor szóvirágait méltatta s azok jutalmaként napnyugta után a rózsakertbe csábította őt, igen megörült, azt gondolván, végre célt ért otromba udvarlása, s a szerelmes suttogás neki szól.

A barát tudván, hogy Girolamo úr – holmi légyott okán –este távol lesz a háztól, felbátorodott. Ám attól azért tartott, hogy a szolgálók felfedezik s hírbe hozzák, így hát a bortól fűtve ravasznak vélt tervet kovácsolt. Mind tudjuk azt pedig, hogy a bor nem jó tanácsadó. Nem volt ez másképp Tomasoval sem, ki a napnyugta közeledtével besurrant Fracesca szobájába, hová sötétben is ismerte a járást, s elorozta a leány vállkendőjét s egy ruháját, melyet magára öltve, s eképpen álcázkodván, a rózsakertbe sietett.

Mint azt ti is jól tudjátok, egy efféle palotában mindig akad egy szempár, vagy éles fül. Így Tomaso sompolygását is felfedték, mégpedig szegény Carmella, ki, amaz mosókonyha béli eset után, igen gyűlölte a papot.

Midőn a barát a kertben várakozott, napnyugta után léptek zaját, s szerelmes kuncogást hallott. Tartva attól, hogy holmi turbékoló ifjak ütnek rajta, beoson a kert mellett álló ódon kőpajtába, majd annak sötétjében meglapulván, a deszkázat hasadékán által kémlelte az érkezőket.

Nem más zavarta meg, mint Signore Girolamo s a szép Francesca. Girolamo, jó toszkán bortól kapatosan, vad hevülettel markolászta a leányt. Tehette, hisz felesége még a délután, gyengeségre hivatkozván visszavonult. Girolamo kapott az alkalmon, hogy a poros út helyett helyben kóstolja meg a szerelem mézét, ezúttal a mór Fracesca ajkáról, ki, – mint azt tudta jól – bőven s készséggel osztogatta azt.

Fiametta eközben, urát a városban tudván, az Igancionak ígért találkára igyekezett, mikor is meghajolt előtte Carmella, s akadozó szavaival elmondotta, mit látott. Fiametta, ki igen éles eszű volt, úgy gondolta, a pap valamiképp meghallotta őt, s most kikémlelni igyekszik, megköszönte a segítséget, s egy fél dukátot nyomott a leány kezébe, majd megparancsolta neki, maradjon mellette.

A találkára érkező piktort pedig, kit a kertre nyíló folyosón megvárt, hamar kiokosította. Lámpást gyújtottak, s Fiametta fennhangon magasztalta az ifjút, aki fáradtságot nem kímélve estének idején sétára támogatja a ház gyengélkedő asszonyát, szeretett rózsái közé, hol erőre kaphat. Carmella pedig, illő módon komornaként kísérte őket.

Jöttükre Girolamo, ki elmerült a szép Francesca dús idomai közt, felneszelt. Francesca, ki járatos volt a kertben, a pajtába menekült, majd annak hátsó ajtaján át ki, a rétre. A bortól s szerelemtől megrészegült Girolamo tétován követte és nem látván Francesca távozását, meglapult a pajta sötétjében.

Fiametta ezalatt a lámpás fényénél a kertről áradozott, kérlelvén Ignaciot, festené meg neki, így estének idején, ahogyan a leginkább kedvére való. Eközben pedig éles fülekkel hallgatkozott.

Nem is kellett soká hallgatózzék, minek oka nem más volt, mint Tomaso atya szerencsétlensége, ki mindeközben előrehajolván kukucskált a deszkázat résein. A kapatos Girolamo, ki a rétre menekült Franchescát maga mellett vélvén, a veszély elmúltával újból felgerjedt, a szoknyás sziluett után nyúlt, s mikor megérezte szeretője ruhájának illatát, nem tűrtőztette magát, hanem annak szoknyáját felhajtva, azonmód ráhágott, a bikák szokása szerint.

S ámbátor néminemű furcsaságokat tapasztalt, azokat a bor mámorának tudta be.

Tomaso, ki mikor megérezte a férfikezeket csípején igen megrettent, nem mert szólani, életét jobban féltve erényénél. Így, mikor Girolamo fújtatva reáhágott, csendes zokogással és nyüszítéssel, öklét harapva tűrt, mit a másik a kéj hangjainak vélvén mind vadabb szerelemre gerjedt.

E hangok vonták a pajtára Fiametta figyelmét, ki a lámpást hordozó Ignaciot magával intve, felnyitotta annak ajtaját. A piktor hátrahőkölt, míg az együgyű Carmella felkuncogott, midőn a lámpa fénye megvilágította Tomaso puffadt, könnyáztatta arcát, amit kínjában öklét rágja, s az őt döfködő, bortól elvakult Girolamot, ki lassan eszmélve megállott, majd halálra vált ábrázattal gatyája után kapkodott, miközben a barát zokogva kuporodott a falhoz.

Fiametta, aki megörvendett a dolgok íj kedvező alakulásának, hamar megtalálta hangját s perlekedni kezdett.

– Mit kell megélnem, hát micsoda módi ez!? Szodómia? Egy pappal? Micsoda szégyen, micsoda rettenet! Hát milyen ember vagy te, micsoda úr? Asszonyod betegül fekszik, te pedig nem átallasz ivócimborádra hágni, azt hazudva, üzleteid után jársz? Ha ennek híre megy, hogy kerülök én tisztes emberek szeme elé? Mi lesz velem, szegény erényes asszonnyal, kit egy ily rút szodomitával vert meg a sors?

S ekképp sorolta folyvást, szakadatlan, míg Girolamo szégyenében, s hogy elcsitítsa, mindenben kedvére tett.

Így esett, hogy Tomaso atyát kolostorba menesztették, Girolamo pedig, igen szégyenkezvén, Velencébe vonult vissza.

Így Fiametta asszony, ki hálát adott szerencséjéért Szent Emiliánának, zavartalanul élvezhette kertje s hűs csarnokai békéjét, s az ifjú Ignacio odaadó szerelmét, kit férjura megfogadott a palazzo összes freskóinak renoválására. 

Az illusztráció forrása az internet, a kép címe Decameron, az alkotó Franz Xaver Winterhalter, 1837