Corpus Christi

Ez a szöveg évekel ezelőtt íródott, talán még a 21-es békemenet apropójából. Ma már nem így írnám meg, de nincs most időm átdolgozni. Az üzenet azért így is átjön. 

A hömpölygő emberfolyam élesen kettéválik. A sárga-kék-szivárvány nem elegyedik a piros-fehér zöld naranccsal.

A férfi fentről figyeli őket. Feszülten igazgatja tógáját, a tömeg a legutóbbi, rossz emlékű fellépését idézi fel benne. – Mindegy, itt az idő, jobb túlesni rajta! – Nagyot nyel és int.

Ragyogás támad, egy felhőkön áttörő napsugár fényszablyaként hasít a menetbe, megállítva, szétválasztva azt, akár a Vörös-tengert. Kör képződik, a napkorongban egy kitárt karú alak sziluettje jelenik meg, árnyéka a városra vetül, ahogyan a sugáron lépdelve, akár egy lépcsősoron, aláereszkedik. Miközben közelít, mind kisebbé, anyagszerűbbé válik. Mire eléri a kátyúfoltos aszfaltot, csak egy fiatalember fehér tógában, lábán bőrsaruval, némi fényaurával átlagos alakja körül.

Előlép, döbbent csend üli meg az utcát. Mintha angyal szállt volna el az emberek fölött.

Csak a szervezők mozgolódnak zavartan a háttérben, senki nem tudja, kihez tartozik a program, ki a felelőse. Telefonálnak, kiáltoznak, kiderítendő, ki rendelte, engedélyezte ezt?

Zavart arcok követik a fénylő férfit – napraforgóra emlékeztetik, – szemükben pillanatnyi felismerés, áhítat. Szinte azonnal felváltja a zavar és hitetlenkedés, majd az e fölött érzett indulat szikrája. Zászlók és telefonok emelkednek a magasba.

A férfi nagy levegőt vesz.

– Testvéreim! – szól. A tömeg szorosabbra zárul, a távolabb állók is közelebb préselődnek, ami valóságos bravúr úgy, hogy a két oldal továbbra sem keveredik.

– Testvéreim! – Ezúttal kiált, hangja égzengés, elsöpri a tömegben ébredő morajt. – Atyám üdvözletét hoztam el nektek! A béke és szeretet üzenetét.

Távolabbról füttyszót, kereplők hangját hallani, az első sorokban tétova taps kél.

– Összegyűltetek, hogy békével járjatok! Eljöttetek a szabadság nevében!

Erre már minkét oldal bólogat és integet, többen éljeneznek, van, aki füttyög. A férfi úgy érzi, a feszültség oldódik.

– Atyám nevében gyűltetek össze, így eljöttem hozzátok! Örvend a szívem, mert együtt látlak benneteket. Titeket, akik a szabadság és szeretet zászlaja alatt jöttetek és titeket, akik a béke és Atyám nevében zarándokoltok – fordul előbb az egyik, majd a másik oldal felé.

– Járjatok hát tovább békével, szeretetben, hiszen az ember egy az Úrban, mind testvére egymásnak.

Az arcokon bizonytalanság jelenik meg. Néhányan összesúgnak, kérdezősködnek, zavart moraj kél. Valaki bekiabál.

– Anyád testvére a libsiknek!

Többen felröhögnek, a tömeg hullámot vet, és ahogyan szennyes habot a dagály, mindkét oldalon egy-egy alakot vet ki a térre. A férfi hallgat és vár. A jobb oldalán tülekedő tömeg élére kövér kis ember furakodik, izzad és liheg, öltönye rosszul szabott, vértolulásos arcán verejték patakzik.

– Én vagyok az Államtitkár! Kicsoda maga, és kitől kapott engedélyt rá, hogy megzavarja keresztény békemenetünket?

– Atyám, a mindenható Isten kegyéből jöttem el, hogy szóljak hozzátok. Názáreti Jézus vagyok, aki bűneitekért meghalt a kereszten és harmadnapra feltámadt!

Körülnéz, várva a hatást.

Többen térdre borulnak, mások füttyögnek, kiabálnak. Jézus fokozódni érzi a feszültséget. A kis ember szája elnyílik, meredt szemmel fordul asszisztenséhez, aki a vállát vonogatja. Kamerás alakok törtek utat a kör felé, káromkodás hallatszik, egy ütés csattan.

– Az egyháztól jött? – Hunyorog a kis ember nyakkendőjét igazgatva. – Az érsekség engedélyével? Kivel egyeztetett?

– Nem az egyháztól jöttem. A mennyekből ereszkedtem alá, mint ahogyan azt magad is láttad.

A tömeg felhördül.

– Blue Beam! – hallatszik jobbról.

– Nem tudom – csóválja fejét az Államtitkár. Arcán az összpontosítás ráncaival.– Ha nem az egyháztól és nem tőlünk jött, akkor talán a baloldaltól. Vagy az EU küldte. Soros pénzén vett drága, háttérhatalmi propaganda?

– Megint Soros!– üvölt a fiatal, ravasz szemű férfi, aki korábban a baloldalon nyüzsgők élére tört. Eddig figyelt és telefonált. – Mást sem tudnak, csak sorosozni! – köpi a mindjobban izzadó köpcös felé, majd a Krisztusként bemutakozó férfihoz fordul. – Üdvözlöm! Én vagyok a Miniszterelnök-jelölt, miben segíthetek?

– Nem tudom miről beszéltek. Nem kérek segítséget – feleli Krisztus – Azért jöttem, hogy a szeretet egységébe kovácsoljalak benneteket! Hiszen ti mind az Úr gyermekei vagytok, akik e zarándoklattal tanúsítottátok, hogy az igazságot vágyjátok.

– Miért Úr? Miért nem Úrnő? – hallja balról, – Egyáltalán, melyik isten?

– Az egy igaz Isten! – Fordul a hang irányába Krisztus. Mozgását kissé tétovának érzi, de nem látszik rajta. Nem erre számított.

– Tipikus férfi, az ő maszkulin istene mindenek felett! – fújtatja visítva egy horgolt sapkás, orrkarikás lány.

– Milyen barna és szakállas, lehet, hogy Allah az ő istene? – kiáltja valaki éles hangon jobbról.

– Az Iszlám is tanítja a szavaimat, igen.

– Muzulmán! – ordít fel az iménti hang gazdája. – Migráns! – kontráznak a körötte állók, járványként terjedő dühüktől nem véd semmiféle maszk.

– Nem vagyok muzulmán, Betlehemben láttam meg a napvilágot, Ábrahám hitére neveltek.

– Zsidó!

– Valláskárosult!

– Palesztin!

– Tudománytagadó!– hallatszik mindenünnen.

Az ég beborul. Krisztus kihúzza magát, alakja mintha megnőne, hangja menydörgésként vág végig a tömegen.

– Hallgassatok! Atyám üzenetét hoztam, ne káromoljátok!

– Milyen erőszakos!

–Elnyomó!

– A szandálja is bőr, tuti nem vegán, hogy lehetne Isten küldötte?

– Felelőtlen állatkínzó!– Hallatszik balról, míg jobbról folytatódik a muszlimozás, migránsozás és zsidózás.

A tömeg forrong, kereplők kattognak, petárdák ropognak, füstjük keserű felhőbe vonja a teret. Az Államtitkár asszisztense telefonál, mire a kis utcákból rohamrendőrök sora indul meg.

– A mennyekből ereszkedtem alá, hogy atyám igéjére tanítsalak benneteket!

– Szóval pedagógus – fintorog az államtitkár. – Tudhattam volna.

A Miniszterelnök-jelölt felemeli a kezét.

– Maga ránk akarja erőltetni a vallását?

– Nincsen vallásom. Én az Urat képviselem, mindnyájunk teremtőjét.

A Miniszterelnök-jelölt gondosan kiszedett szemöldöke bosszús V-alakba fut.

– Ettől nem lesz érvényes. Én például nem hiszek a teremtésben. A tudomány már meghaladta az ilyesmit.

– Laposföldes! – hallatszik valahonnét.

Az Államtitkár, aki küszködve próbálja meg követni az eseményeket, lecsap a lehetőségre.

– Nem vallásos! Nem is tagja az Egyháznak? Mégis az Úr nevét veszi a szájára? Tud erről a maga akciójáról egyáltalán a püspök úr? – Arca vöröslik, szeme diadalmasan ragyog.

Krisztus nem felel. Az emberek felé fordul, arca maga a béke.

– Azért jöttem, hogy a szeretetet hirdessem nektek. Ez az egyetlen vallás. Lássátok, hogy lelketekben egyek vagytok, ne torzsalkodjatok hát, és elkerülhetitek az eljövendő csapást. Atyám azért engedett hozzátok, hogy végtelen jóságában még egy esélyt adjon nektek a végítélet előtt, melyet istentelenségetekkel magatok hoztok fejetekre! Ne kövessetek bálványokat, hamis eszméket és hazug urakat! Kövessétek a lelketeket, Atyám törvénye szerint éljetek és meglátjátok a fényt!

Többen fütyülnek, egy tojás repül el magasan Krisztus feje fölött.

– Zsidó!

– Soviniszta!

– A lelkünket, de kérem? – Mosolyodik el gunyorosan a Miniszterelnök-jelölt, széles karlendítéssel csitítva a tömeget. – Ez részint cseppet sem tudományos, másrészt pedig kirekesztő. Mert mi van azokkal, akik nem hisznek a lélekben? Akik például buddhisták.

– Jól ismerem, ő is Atyám prófétája.

– Hogy mer itt ilyeneket zagyválni!? – üvölt fel véreres szemmel, hőzöngő híveiből és az időközben a teret körbekerítő rohamrendőrőkből bátorságot merítve az Államtitkár. – Ez egy keresztény ország!

– Atyám felette áll a vallásoknak, Ő a Teremtő! Ti az ő nevében vagytok itt?

– Igen, – harsogják az aranykeresztet viselő nagymamák és nehézfiúk.

– Ti pedig a szellem szabadságát hirdetitek?– fordul a másik oldal felé.

– Igen! – harsogják amazok.

– Akkor miért nem fogadjátok el az ő szeretetét? Miért gyűlölködtök? A szabadság a lélekben rejlik! Miért követtek hát anyagbálványokat? A lélek fény, és a fény maga az élet! Atyám törvénye és áldása!

A tömeg forrong, egyre többen üvöltöznek, karok erdeje emelkedik a magasba.

– Demagóg!

– Elmebeteg!

– Csaló!

Papírgalacsinok és néhány palack repül Krisztus felé, miközben újabb rohamrendőrök törnek utat maguknak, hogy elállják a hullámzó sokaság útját.

Krisztus balra fordulva folytatja.

– Ti, akik a szeretet, az elfogadás és a szabadság nevében jöttetek. Az önmegvalósításért. Mit valósítottatok meg? Te például?

Mutat rá egy női ruhát viselő férfira a tömegből.

– Felvállaltam a másságomat! – Emeli fel állát a megszólított, szemében dacos fény villan.

– És te? – mutat egy újabb alakra Krisztus.

Én vegán vagyok és környezettudatos! – húzza ki magát büszkén a nő. – Low-Waste vlogot szerkesztek!

Kezek erdeje nyúlik a magasba, mindenki egyszerre kiáltja életfilozófiáját. Krisztus elmosolyodik. Nem zavarják már a mögötte üvöltözők.

– Te nem vegán vagy. Nem is LMBTQ! – büszke magára a kifejezés miatt, nemrég tanulta.– Ti mind emberek vagytok! Akik választhatnak. Dönthettek, a vágyaitoknak és képzeteiteknek akartok élni, vagy szembe néztek a valósággal és hibáitokat levetkőzve megdolgoztok a fény eléréséért, ami maga az élet. Mert az élet nem az anyagban rejlik! Tudósaitok ezért kutatják hiába a kulcsát.

Többen furcsán néznek rá, fejüket rázzák, legyintenek. Egyesek fújolnak.

– Ezért, aki azt választja, hogy az anyag szülte testi vágyaival azonos, az nem több a föld állatánál. Mert az ember a lélekben rejlik! A teremtőddel való kapcsolatodban, mert a lelket arra kaptad, hogy őt megnyilvánítsd általa. De ehhez döntened kell, a lélek fényét, vagy az anyagot választod!

– Én nem is hiszek a lélekben!

– Kurva anyád az állat!

– Ítélkező!

Krisztus nem jön zavarba, folytatja.

– Nem attól leszel méltó, vagy méltatlan, amit megeszel. Nem is attól, akivel szerelmeskedsz. Hanem Atyám szolgálatától. A szabadságot nem ideákban találjátok, amelyeket kitaláltok és okoskodástokkal igazoltok. Hanem a fényben, amit minden döntésetekkel befogadtok, vagy megtagadtok! Ne azt kövessétek, aki önkényeteket igazolva magasabb rendűnek mondja elmétek világát az élet valóságánál, hanem a belső fényeteket! Mert az, aki fensőbbségeteket hirdeti, a vágy és gőg börtönében tart benneteket!

Erre újabb palackok és szemét repül Krisztus felé, a tömeg a rendőrök plexipajzsainak feszül. – Non-PC rohadék! Náci! – üvöltik.

– Felvilágosultnak gondoljátok magatokat, de nem kerestek igazságot, csak önigazolást. Mert ti vagytok a saját magatok istenei! Nem látjátok, hogy azt imádjátok ezzel, aki elválaszt benneteket a fénytől? Szeretetet hirdettek, ami az egyéválás és befogadás tana, de nem keresitek egységeteket az élettel. Inkább ideáitok képére formálnátok. S aki pedig nem kér belőlük, azt nemhogy elfogadnátok, de megvetitek!

Ekkor már valódi hulladékeső zúdul rá, de Krisztus mintha meg sem érezné. Egy bántóan tökéletes arcú férfit figyel, aki a tömegben sétál. A férfi ránéz, barátságosan elmosolyodik és két ujjal tiszteleg. Krisztus gyomra összeszorul.

A rendőrök közt áttör pár fiatal. Gumibotokkal verik őket, a pajzsok betömik a rést.

Krisztus közben a másik oldalhoz fordul, ahol alábbhagyott a dobálás.

– Ti pedig? Te!– mutat egy asszonyra, aki gyűlölködő pillantással válaszol. – Isten követője vagy?

– Hát persze!

– Mégis megveted a saját unokádat, aki bár jó ember, de másként látja a világot. Ugyanakkor támogatod öcsédet, aki pedig megrögzött kártékony, de osztja eszméidet, és az uraid eszkábálta jog legalizálja, amit tesz. Azt hiszed isten híve vagy, de vallásos szemforgatásodat gondolod hitednek.

Felnéz a tömegre.

– Ti mind hazudtok magatoknak. Istentől valónak mondjátok hamis prófétátokat és álszentjeit. Pedig tetteiről, és nem szavairól ismerszik meg az, aki atyám nevében jár!

– Te is csak pofázol!

– Kereszténygyalázó féreg!

– Hogy beszélsz a nénivel?

– Aki az ő nevében jár, annak jótéteménye a világért való, nem csak önmagáért és híveiért. Szolgálja az Urat, mindenek előtt, nem pedig az ő nevében uralkodik! Legyen az vallás, vagy ember.

– Istenkáromló! – ordítják. Néhány öregasszony védekezőn szegezi maga elé a rózsafűzérét, és mormolni kezd.

– Ti bálványként követitek azt, akit istennek hazudtok, mert olyan, mint ti magatok. Mert ha benne meglátnátok az istentelent, látnátok, hogy magatok is azok vagytok. Szentnek hazudjátok hát egymást, miközben együtt törlitek el minden nyomát atyám művének, hogy semmi ne állítson tükröt nektek. Nehogy meglássátok Isten ellenségét, ki közöttetek és az életeken jár!

Szeme közben a szépséges férfit követi, aki itt is felbukkan, a szószólók fülébe suttog. Majd sóhajtva az égre néz. Szavai immár mindenkihez szólnak.

– Mind a sátánt követitek. Elfordultatok lelketektől az anyagért. Ideákat hisztek bölcsességnek, vágyaitokban tobzódtok, ahelyett, hogy leküzdve őket felemelkednétek. Elutasítjátok a felelősségeteket, de mindet akartok következmény nélkül. Nem látjátok mivé lettetek a lélek híján, ami emberré tesz?

Mostanra már az egész tömeg ordít, a rendőröket és egymást tépi, a sorfal rogyadozik.

– Nem vagytok önmagatok, csak uraitok eszközei! De még nem késő! Vessétek el a külső fényt, tagadjátok meg a fényhozót! Forduljatok lelketek ragyogása felé, és kövessétek atyám szavát!

A kőzápor egyre erősebb, többen sikoltoznak. A csőcselék egymásnak esik. Krisztus kiált, de már alig hallani.

– Az igaz ember azt keresi, miben szolgálhatja az életet, nem pedig saját szolgálatában akarja igázni azt. Még nem késő! Térjetek meg lelketekhez és teremtőtökhöz!

A légió már őrjöng. Az egyik kő felhasítja Krisztus homlokát. Vér fakad, az aszfalt megremeg. A horda egy pillanatra megtorpan, aztán állati üvöltésben tör ki. A két oldal a maradék rendőröket elsöpörve olvad egyetlen masszává, maga alá gyűrve a férfit. Vonyítva tépik, marcangolják. Az egyik beleharap. A többi követi. Vér fröccsen, a horda húscafatokat dobál.

Az Államtitkár és a Miniszterelnök-jelölt kezet ráz. Megszületett az összefogás, kivágták az idegen szövetet a nemzet testéből, elhárították a krízist!

A véres csőcselék összeölelkezve táncol és ünnepel, az utcákon eufória tombol.

Krisztus távolodva visszanéz rájuk.

– Én mindent megpróbáltam – sóhajt.

– Nem értelek! – Zárkózik mellé a tökéletes arcú férfi. Látszik, hogy a tömegből jött ő is, egyébként makulátlan zakója ujján vércsepp csillan.

– Mit vártál? Én sem megyek a tieid közé téríteni. Persze nem is maradtak sokan. Akik meg igen, azok nyilván nem lesznek itt, ezek közt – int megvetően az alant ünneplő horda felé. – A te híveid régen visszahúzódtak, ez már nem az ő világuk.

Krisztus még egyszer visszanéz, majd az ég felé fordul.

– Elveszett lelkek. Atyám, hát nincsen számukra kegyelem?

Az ég hallgat.

– Nincsen – válaszol a mosolygós férfi. – Döntöttek, mellettem. Bizonyítottam atyádnak, hogy nem érdemlik meg a szabad akaratot.

– Tévedsz, megint. Megérdemlik. Mert nem ők számítanak, hanem akik atyám törvényét élik, lelkük szerint, munkával és verítékkel életet teremtve, amire rendeltettek. Kevesen vannak, de Atyám ítélete után ők öröklik majd a Földet. Ők meg, – biccent a tömeg felé – majd szenvedve tanulnak a hibáikból, mert ez az ember sorsa, amíg a fény felé nem fordul.

– A szépséges férfi vigyorogva veregeti meg Krisztus vállát, lenyalva zakója ujjáról a vércseppet.

– Ne szomorkodj, részben azért sikerrel jártál! Látod, egyesítetted őket, még ha nem is úgy, ahogyan elképzelted.

Kisberény, 2022.03.19