Az élet nem kívánságműsor

Svacsek, miután pár órát hunyt egy fügebokor alatt, gondtalanul tántorgott végig a parti sétányon. Kellemesnek találta a friss levegőt, öblöset szippantott hát a sószagú párából. Ilyen korán a kabócák is elnyugodtak. Csak néhány ismerős halásszal találkozott, a nyaralók már elmaradtak a kikötőből, ahogyan őt is elhagyta a szerencséje. Ám míg az előbbin nem lehetett segíteni, az utóbbit Svacsek megpróbálta kibalanszírozni néhány, foszlott zakóujjába rejtett kártyalappal. Végül is jól sült el a dolog, tapogatta meg duzzadt képét. Maradt még pár italra való és meg se verték nagyon. Feltámadó jókedvvel és bizonytalan léptekkel megcélozta a  Rézsellőhöz címezett vendéglő partra nyíló kerthelyiségét, ahol a korai időpont ellenére egy magányos alak üldögélt egy kávé, néhány sirály és a hátterében a vízen szétfolyó napfelkelte társaságában. Svacsek, akinek mindig jó szeme volt az emberekhez, ezért is tevékenykedett csalóként, amikor éppen nem volt matrózkönyve, vagy nem akadt rablótársaság; meglátott benne valamit. 

A csontos, csupa térdből, könyökből meg ádámcsutkából hajtogatott pincér tiltakozólag lépett Svacsek elé, ismerték már az effélék a kikötő összes jobb nevű helyén, ám Svacsek megelőzte.

– Nyugi Colos, nem verekszem. Csak megülök kicsit. Hozzál inkább két konyakot, meg valami töményet hozzá.

A Colos, látva Svacsek a béke zászlajaként meglengetett sonkányi öklét, nagyot nyelt, majd szó nélkül bólintott. Az üzlet biztonságot jelentő ajtajából aztán visszafordult. 

– Fizetni tudsz? 

– Ismersz, a pénz nálam a legkevesebb! – legyintett Svacsek, majd a magányos alak melletti asztalt körbeülő, össze nem illő székek egyikére roskadt. A csípős idő ellenére kimelegedett, így zakóját gondosan a szemben lévő Thonet szék támlájára kanyarította, felfedve tetovált hordómellkasát fedő csíkos trikóját, amelyen Mickey és Minnie egér táncoltak önfeledt vidámsággal. A szomszéd asztalnál ülő ifjú mintha észre sem venné, nagy, szomorú szemeivel a tengerre révedt. Finom ujjait a kávé köré fonva melengette, előtte olcsó notesz, felcsapva, benne pár sor, kusza kézírással. A korláton ülő sirályok gyanakodva méregették, Svacseknak viszont nem voltak effajta sztereotípiái. Barátságosan hajolt át az asztal fölött.

– Maga meg? Mit lógatja az orrát?

– Költenék! – lehelte az ifjú kissé duzzogós hangon, oda sem nézve, mire Svacsek, aki megértő ember volt, és büszke arra, hogy egy fogát sem verték ki az éjjel, szélesen elvigyorodott.

– Magam is – bólintott aprócsörgés kíséretében a zsebére csapva, majd bizalmaskodva hajolt közelebb. – Nincs pénze, mi?

– Nincs, de hogy jön ez ide? – vágott vissza a másik önérzetesen felcsapott állal. Most már kéretlen társalkodójára figyelt, barna kölyökkutyaszemében dacos tűz lobbant, mire Svacsek, aki nem akadt fenn ilyen kicsinységeken, viszont lenyűgözte a furcsa idegen, vigyorogva bólogatott. – Elhagyott az ihlet – folytatta az ifjú, miközben tekintetére olyasféle pára telepedett, amelyet gyakorta követnek könnyek. – Irenével együtt. Ó, vátesz! – sóhajtotta aztán a sirályok felé. 

Mivel Svacsek alapvetően jószívű ember volt, aki maga is nemegyszer áldozatául esett a szív dolgainak, nem vette magára a káromkodást. Inkább rágyújtott az előtte hagyott hamutálban heverő kövér csikkre, Hanyag ez a Colos–, gondolta a félig teli kristályedényt bámulva, miközben elmerengett a hallottakon. Majd a billegő asztal fölött átnyúlva barátságosan hátba vágta az ifjút, aki kilöttyentette a kávét és hozzá ijedtében csuklani kezdett.

– Na, üljön ide – intett a zsírfoltos zakóval ölelt székre – Meghívom.

– Hagyjon – motyogta megilletődve a lélegzetét időközben visszanyert ifjú, aki a füzetét mentette – Nem kívánom.

– Én sem, de az élet nem kívánságműsor –, vonta meg a vállát hanyag eleganciával Svacsek.

Az illusztráció: 

Bernard Brussel-Smith