A Goblinkirálynő folytatásának újabb részlete

Kedves Olvasóim!

Mint azt egy korábbi bejegyzéseimből már bizonyára tudjátok, az Ammerúnia világában játszódó Goblinkirálynő első része után jelenleg a másodikat írom (bár még az első is csak előkészítés alatt áll). Ebből korábban már olvashattatok egy részletet. Most egy újabb jelenetet hoztam el nektek. Fontos tudnotok, hogy ezek szerkesztetlen, nyers szövegrészletek, az első kéziratból. És mint ilyenek, még biztosan változni fognak. A dagályos jelleg pedig szándékolt, a teljes szöveg kontextusából majd értelmet nyer. 

Jó szórakozást kívánok! 

Az Álmok Völgye ránézésre méltónak bizonyult veszett híréhez. A komor, már-már fenyegetően  agyarszerű sziklabércek ölelte katlant sűrű köd ülte meg, eltakarva a hely nevét adó rengeteget. A ködtengeréből csupán valami csorba öregtorony meredezett, néma kihívást intézve az agyarbércekhez. Dár'Yokhatár véreres szemmel hunyorgott a gomolygó párára, amelyből a nyirkos, lomha szellő kíntól torzult arcokat formált. A megfoghatatlan szorongás, amely a völgy láttán a férfi szívére telepedett, mintha a ködalakokban öltött volna testet. A völgyet a bomlás nehéz szaga ülte meg. Dár'Yokhatár jól ismerte Dak'Nor'Kad meséjét, a serények rendjéből felemelkedett dajkája előszeretettel riogatta az Örök Álom fogságában szenvedő nagyúr történetével, aki düledező vára mélyén szunnyad, várva a Kristályhold visszatértét, amelynek sugarából kardját, Ash'Nhurt, az Álomhozót kovácsolták, és amelytől tébolyult álmainak köde választja el örökre.

A férfi három napja nem aludt, éjjel, nappal lovagolt, hogy ha szerencsével jár, visszaérjen az esküvői játékokra. – Szerencsével kell járjak – gondolta. – Nincs más esélyem a bosszúra.

Utolsó emberhátasa a négy közül, amelyet magával hozott, a hajnal első fénye előtt lehelte ki, vérhabot zihálva, a lelkét. – Már ha van ezeknek lelke –, merült fel a gondolat a kimerültség vattaszerű semmijéből, miközben Yokhatár visszanézett a maga mögött hagyott, meredek kaptatóra, melynek lábánál az iromba tetemet hagyta. Igaz, nem voltak olyan gyorsak, mint egy Shiani telivér, de a hosszú karjaikon és kurta lábaikon ügető emberhátasok bármely lónál kitartóbban loholtak és bármi szeméten eléltek, amely tulajdonságok idefent, a hegyek között elengedhetetlennek bizonyultak.

A férfi leereszkedett a völgybe, ami, talán az agyarforma bércek okán, azt a képzetet keltette benne, hogy önként sétál bele egy gigászi obondor tátott szájába. Átlábalt a domboldalt borító mezőn, a párába burkolódzó erdő széléig, csapása girbegurba, haragoszöld sávot vágott harmattól ezüstös fűben. Az erdő szélén megállt. A fákat nem határolta csalitos, ahogyan az egy normális erdőtől elvárható. A ködből kivillanó, abszurd formába csavarodott ágak láttán nem tétovázott hitelt adni a rémmeséknek. Idegen, fojtogató csend ölelte körbe, még a szél sem járt idelent. Mostanra az elméje is elcsendesedett. A kimerültség szülte lüktető, tompa űr töltötte be, kilúgozva a jelentést a gondolatokból, vagy a világból. A párapamacsok közül elővillanó gally-karmokat figyelve lekuporodott, majd egy mohos kőre telepedett. Valami lusta légáram megkavarta a ködöt, felfedve a völgy mézgát izzadó, daganatgöcsörtös fáit, és az azokat fojtogató, tüskés indákat, amelyek leginkább úgy festettek, mintha lázgörcsös vonaglásuk csúcspontján dermedtek volna mozdulatlanná. Yokhatár egy szőrkulcsot vett elő. Remegő kézzel húzta ki a dugót, majd mélyet szippantott belőle. Gyűlölte azt, amire készül. Magát is gyűlölte azért, mert gyomra követelődzve rándult össze, nyáltermelése pedig megindult a satar kesernyés illatától. – Akár egy állat! – horkantott, majd az ajkához emelte a kulacsot. – Kell az a kard! – A bársonyosan perzselő folyadék maga volt az élet. Yokhatár alig nyelt, ám, amikor zihálva elrántotta szájától a kulacsot, csak az alján lötyögött némi maradék.

Nyeldekelve meredt a palackra, érezte, amint a bensőjét átható meleg felolvaszt minden fájdalmat és kétséget, mire fintorogva hajította el a kulacsot. Ezután, a részegesek aprólékos óvatosságával leoldotta pókselyem köpönyegét, és a nyirkos fűre terítette, majd ráfeküdt, mit sem törődve a csatakossá ázó szövet hidegével. A fák közül előszivárgó köd szürke viharfelhőként zárta magába, tompává fakítva a világot. Yokhatár befelé figyelt. Amióta abbahagyta az ivást, szinte semmit sem aludt. Az kísértetei nem engedték. Úgy remélte, a három napos erőltetett menet és a csillapító füvekkel főzött satar megteszi altatóként. Nem is kellett csalatkoznia. Szeme máris le-lecsukódott. A köd mind sűrűbbé vált, mígnem egybefüggő, tejfehér pára zárta magába. Aztán ott állt az erdőben, a csúzos kezekként görbült ágak alatt. Minden kétséget kizáróan tudta, álmodik. A felismerés, miként az imalánc szemei egymást követve vezetik a zsolozsmázót, úgy idézte meg In'Shuan tanításának emlékét. – Nézd meg a bal tenyered – rémlettek fel előtte a komor, jádeszemű asszony szavai. Így tett hát. A kéz semmit sem jelentett számára, érzelmeit, akárcsak testét, a magas leoprádfűben hagyta, amely, érthetetlen okból ötlött eszébe most ez az adalék, a nagymacska bundáját idéző sötét foltjairól kapta nevét. Felé fordult hát. Nem érezte a mozdulatot, ahogyan önnön súlyát sem, mégsem talált semmi furcsát ebben. Csak akarnia kellett, és a nyöszörögve rágó test felett állt. Újabb szándék, és már bele is merült nyugtalanul alvó porhüvelyébe, mégsem vált eggyé vele. Inkább olyasfélének tűnt, mint a bábosok, akik zsinóron mozgatják figuráikat. Még érezte is az esszenciából feszülő szálakat, amelyek, valamiért biztosan tudta, ha elszakadnak, szelleme végképp elveszíti kapcsolatát a testével, hogy örökre e Sötét Vízből felszálló ködben bolyongjon. Nem tudta, meddig várakozott, az idő, anyag híján jelentőséget veszítette, mígnem a test, vékony nyüszítést hallatva talpra kecmergett, majd tétován mozgásba lendült. Vigyázva állította meg, gyeplőként használva az esszenciaszálakat, majd egyik láb a másik után, az első lépések eltúlzottak lettek, mint amikor gyerekként a lopakodást imitálta játék közben; elindult a ködből kimeredő csonkatorony felé. Két tucat dülöngélő lépés után ráérzett a ritmusra. A tüskés indák szorította fák itt, az álmok földjén úgy vonaglottak az erőtől lüktető indák szorításában, akárha rémálom kínozná őket. A test lába alatt reves csontok mállottak nyirkos törekké. – A szerencsétlenek maradványai, akiket elaltatott az álomrózsa – idézte fel a mesét a Dak holdasház fejéről, aki az Örök Álomban taszította leányát, amiért az csatlakozni akart a Feketelángok rendjéhez. A rend nagyasszonya bosszúból megátkozta a nemeselfet. A leány rózsái, amelyek gazdájukat veszítve elhervadtak, a Sötét Víz rémálmától keltek új életre. Körbefonták a vár urát, örök lidércnyomást bocsátva rá és háznépére. Mondják, a rózsa azóta is él, sem fegyver, sem mágia nem dacolhat a hatalmát adó Sötét Vízzel. Álmot hoz minden halandóra, hogy aztán rémképeiket szipolyozza, míg hánykolódó porhüvelyükkel nem végez a szomjhalál. – Sötét egy átok – gondolta Yokhatár – kár, hogy nem számolt egy alvajáróval, és In'Shuannal, a tudatos álmodás mesterével, aki megszánta és kitanította ezt az alvajárót az álomjárás tudományára.

Álomtestét a köd tejszínhabsűrű hűvössége ölelte körül, melyben érezte, a rég itt rekedt áldozatok lelkei kavarognak; miközben korpuszának tétován botorkáló lábai rátaláltak egy ősrégi útra. Köveit vastag, nyálkássá rothadt avar borította és lüktető inda-erek szőtték be, mégis, könnyebb járás esett rajta, mint a folyvást utána kapkodó fák között.

A köd moccanatlanul ülte meg az utat, a csend szinte fájt, ahogy Yokhatár teste és szelleme esetlenül lépdelve kerülgették az sötétséget izzadó indákat.

Aztán csattanást hallott, hangja áttörte az álom és valóság szövetét. Nyomában, dacára az álom eddigi érzéketlenségének, az iszony szilárd falként ütötte meg az aquatort, akit sokkolt annak nyers, fizikai valósága.

Egy ló patája csattogott a kövezeten. Sánta és halálosan fáradt ló lehetett, kimerülten botladozott az úton. Dár'Yokhatár kétség nélkül tudta, hogy őt kereste. Tudta, hogy Dak'Nor'Kad szelleme az, a Sötét Víz átkozta nemesé, aki a ködös erdőt kísérti. Tudta, ha megpillantja, a testéhez kötő esszenciaszálak napsütötte ködcsápokként olvadnak szét, ő pedig itt ragad a rémálomból szőtt semmiben. A felismerés rettenete összesűrítette a ködöt. Yokhatár szellemének minden erejével rohant a távolban inkább sejtett, mint látott torony felé, ám alig haladt. Álomtestét körbefonta a pókháló és hó keveréknek ható köd, míg teste a síkos köveken botladozott, indák kaptak felé, tövisek téptek húsába, ám az elemi rettenet tovább űzte.

Az öreg, sánta ló léptei egyre hangosabban kopogtak, ahogy tántorogva közelített a ködben, hogy találkozzon vele.

Yokhatár teste elesett, négykézláb mászott tovább. Előtte felsejlett egy kapurostély árnya. A köd sűrűbbé vált, úgy érezte, úsztatna is benne akár, szálai immár vékony drótként martak álomtestébe.

A paták közvetlenül mögötte csikordultak, tudta, ha megfordulna, látná a halál lovát. De a kaput is látta, közvetlenül maga előtt. Egy utolsó erőfeszítéssel kitépte lábát a tövis-karmok és felhőszálak szorításából, mellette pata csattant, amikor behunyt szemmel átesett a rostélyok alatt.

Egyszerre visszatért a csend. A férfi nem hallotta, csak látta a tövisektől hasogatott teste zihálását. De nem törődött a kínjával, ahogyan azzal sem, hogy amikor talpra kényszerítette, önmagán tett erőszakot. Vérnyomokat hagyva dülöngélt a hasadt kupolájú lovagterem ásító bejárata felé, ahová a ködön-kupolán átdöfő holdsugár mutatott, melynek láttán, tudta, döbbenetet kellene éreznie, hiszen hajnalban indult útnak a kastély felé. Mégsem érzett mást, mint vágyat, hogy megtalálja a hold sugarát.

A holdfénypászma egy tövises indákkal beszőtt trónszék fölött vibrált. A férfi útja asztalra dőlt tetemek között vezetett, elképzelte a teste csizmája alatt roppanó csontok, csikorduló rozsdás vértek hangját. A trónon hatalmas csontváz ült, holtában is méltóságot sugározva. Combján kétkezes, karcsú penge pihent, elcsúszott rajta a holdsugár.

Yokhatár gondolkozás nélkül ragadta meg a markolatot.

Holdfény villant, az eszmélés bömbölve szakadt rá, szívverése, erei zúgása felért Ullh démonjainak üvöltésével. Újra ébren volt, a testében. Odakint, a ködből éles sikoly harsant, visszhangja tébolyult denevérként verdesett a falak között. Keze szinte magától mozdult, ahogy a karcsú, kristályosan áttetsző penge egyetlen csapásával fejezte le a testet és hasította ketté a mellkasából sarjadó tövises szárakat.

Ekkor szél támadt, szűkölve futott végig a málló romok között. A csarnokból kilépve látta, darabokra szaggatta a ködöt, utat engedett a holdfénynek. A ragyogó, lápisz-lazúri út mentén csupán száraz kórókkal beszőtt, halott és korhadó törzsek meredeztek.

Dár'Yokhatár szívét a sors jeleibe vetett bizonyosság járta át, amint kezében a karddal, amelyet ébren senki sem szerezhetett meg, és ami a mese szerint képes sebet ejteni egy istenségen, megindult a végzete felé.