A csillagszemű juhász

A csillagszemű juhász

Egyszer volt hol nem volt, hetedhét határon túl, de az üveghegyen innen, volt egyszer egy király. Rettentő hatalmas volt ez a király, féltek, rettegtek tőle, menekültek előle a népek. Rendre sarcolta a falvak, városok lakóit, ám ezzel sem elégedett meg. Alattvalóinak előírta, mit, hogy tegyenek, hogyan gondolkodjanak, miben higgyenek. Nem tűrte az isteneket. Sosem láttam az úristent, ördögöt sem szellemet. Sem az ő hatalmukat, fényességüket. Mind nekem hódol, aki él, nem ezeknek a kitudja miféle, hol lakó isteneknek, morogta a király, aki még a templomokat, garabonciásokat, sőt, a híd alatt lapuló trollokat, az erdők tündéreit is megadóztatta. Sarcot fizetett neki a hegyek minden sárkánya. Építettet is a király minden ispánjának ezüst, arany meg gyémántpalotát, kacsalábon forgót. Ez utóbbi alkatrészt a banyától rekvirálta el. Nagy bitang volt ez a király, de köztünk szólva, a legtöbbje az volt akkortájt, azóta meg csak romlott a helyzet.

Történt egyszer, hogy a király egy esős napon vadászni ment. Végül aztán, amíg száz szekeret megraktak a sok lemészárolt egyszarvúval, pegazussal meg kifestett szamárral, merthogy a király úgysem tudta a különbséget, náthát kapott. Egyre csak tüsszögött, taknya-nyála egybefolyt. Tördelte is a kezét a sok orvos, hogy meggyógyítaná. A hóhér tördelte nekik tovább, miután rendre kudarcot vallottak. Kínjában kidoboltatta a király, hogy aki nem kilátja fennhangon, adj isten egészségére felséges uramnak, az medvék, sünök elé vettessék, kaszapengékkel kivert falú kútba hajíttassék, minden vagyona a koronára írassék. Támadt is nagy buzgalom, süvegelés, jókívánság, minden tüsszentésre. Úgy szaladt végig a népen, mint szélkeltette hullám a búzatáblán. A birodalom minden szegletében hallani lehetett, adj isten egészségére felséges uramnak! Csak a vén fák, a szentek szobrai és az erdei tisztások régi, faragott kövei nem köszöntötték a királyt. Nem köszöntötték az istenségek, szellemek, és ördögök, sem a szelek, vagy a napnak sugára sem. Amikor a király meghallotta ezt, feneketlen dühbe gurult, és lerontatott, döntetett minden szent helyet. A nép pedig behúzott nyakkal követte parancsát, vetett csóvát istenei képmására. Ám az istenek csak nem engedelmeskedtek. Szerteküldte hát fináncait, hogy kerítenék elő, citálnák a színe elé őket, mindazokkal együtt, akik megtagadták a parancsot.

A király egyik finánca éppen a Rézhegyeken kelt át, amikor a delelő nap fénye elől egy régi kőhalom árnyékába húzódva elszenderedett. Egy tisztáson ébredt, ahol a fű mind smaragdszálból való volt, s aranyszőrű bárányok harapdálták. Csak úgy hullott szájukból a smaragdpor. A nyájat egy vak fiú őrizte. Felcihelődött a finánc, és bár a nyáj és fű láttán igen megilletődött, erőt merítve hivatalából, önnön fontosságából, kérdőre vonta a fiút. Mit legeltetsz itt te legény? Hát kívántad te feleséges urunknak hogy adj isten egészségire, amikor prüszkölni méltóztatott? A legény csak furulyált, mire a finánc megdühödött, vörös képpel vállon ragadta. Hallod e te, ebadta! Most velem jössz, urunk elé, hogy törvényt üljön fölötted! A legény csak vállat vont, megrázta subáját, jobb szeme résnyire rebbent. Támadt olyan fényesség, hogy a finánc majd megvakult bele. Mire kidörzsölte szemiből a rontást, hát csodák csodája, ott álltak a királyi palotában, az uralkodó színe előtt. Uram királyom! Borult térdre a finánc. Ez a kölök itten, nem kívánta királyom egészségit!

Feneketlen dühre gerjedt a király. Rárivallt a legényre. Hát miért nem kívánod az egészségemet te bitang! Nem akarod tán, hogy az isten engem kiszolgáljon, kívánságom teljesítse? Hát nem vagyok feljebbvaló nála? Erre az udvari nép tettetett szörnyülködésbe kezdett. A legény meg kihúzta magát, valahogy nagyobb volt, mint amikor érkezett, szinte betöltötte a termet. Orcája, mint a felhős ég, kinyíló szeme ezer nap tüzével ragyogott. Vakult is belé az udvari nép, mind a szemit takargatta. Ahogy akarod király! Mennydörögte. Magadat az isten elé helyezted, és elvártad, hogy a nép az élet helyett téged szolgáljon. Elfelejtetted, hogy a király dolga a legnagyobb szolgálat. Feljebb emelte szemhéját a juhász, mire olyan ragyogás támadt, elolvadt tőle az ezüst és aranypalota, a gyémánt meg lángra kapott. Bennsültek mind az ispánok, fináncok. Lángra gyúlt az egész ország, támadt mindenfelé nagy jajveszékelés, menekült a jónép, ki merre látott. Ti pedig most megtanuljátok, dörögte a juhász, kinek kalapja immár az eget súrolta, pásztorbotjával pedig a menekülő népeket bolygatta, hogy ki hamis urat szolgál, megtagadva istenét, lesújt arra a hamisság minden bűne. S így is lett. Tágra nyitotta ekkor szemét a juhász, mélyén perzselő csillagfény támadt, egy pillantás alatt gőzzé-porrá változtatta a birodalmat. Az olvadt hegyeket a két csillag magába szippantotta, amíg az országnak hűlt helye maradt. Ma csak egy hasadék jelzi nyomát, túl az Óperencián, örök tanulságául annak, hogy az élet nem tűri soká meg azokat, kik ellene szegülnek, sem az olyat, aki az effélékkel cimborál.

A kép a 10 éves Bazsó Richárd, az Országos Rajzfilmünnep pályázatára beküldött, Csillagszemű juhász című rajza.